Járdaszélen, mindörökre

Ez is csak egy olyan negyed, mint a többi, kommentálja az elénk táruló látványt idegenvezetőnk, Pawan. Szavait kétkedéssel fogadjuk. India legnagyobb nyomornegyede, Dharavi egyik vasútállomásának a felüljáróján állunk. Alattunk a téglából és palalapokból eszkábált házak között hömpölyög a tömeg.

1,3 millió lakójával Dharavi a Föld harmadik legnagyobb slumja, a mexikóvárosi Neza és a Karachi részét képező Orangi után. Noha Dharavit még az 1880-as években, a brit gyarmati időkben alapították, világhírre az itt játszódó, 2008-ban számos Oscar-díjat besöprő Gettómilliomos című film megjelenését követően tett szert.

– Az itt lakók nem örültek a filmnek – emlékszik vissza Pawan. – Nem vagyunk mi kutyák – jelenti ki önérzetesen, utalva a film eredeti címére: Slumdog Millionaire.

Pawan egyébként maga is Dharavi gyermeke. A vékony fiatalember húszas éveinek első felében járhat. Fekete pólót és baseballsapkát visel. Amikor nem idegeneket kalauzol Mumbai nevezetességeinél, akkor hiphopkarrierjét építgeti. Olcsó okostelefonján büszkén mutatja videoklipjét, amelyben fekete pufidzsekiben, hindi nyelven rappel egy magas épület tetején, háttérben a végtelenbe nyúló kalyibatengerrel.

– Arról szól, hogy minden az ember agyában dől el, és nem szabad feladni a harcot – mosolyog.

Még reggel van. Az állomás irányába jól öltözött, vasalt inges férfiak, elegáns szárit viselő nők és iskolai egyenruhás fiatalok özönlenek. Nem ilyen látképet várna az ember egy nyomornegyedben.

– Az itt lakók többsége a belvárosban dolgozik – világosít fel Pawan.

Megtudjuk, hogy a mumbai ingatlanpiac mára elszabadult. Az albérletárak budapesti szintűek, miközben a fizetések meg sem közelítik a magyar átlagkeresetet. Dharaviban azonban havi 2500 forintnyi rúpiáért szobát, hétezerért pedig kétszobás lakást is lehet bérelni. Mivel pedig a nyomornegyed a Mumbainak otthont adó félsziget közepén fekszik, a dolgozók könnyen és gyorsan beérnek munkahelyeikre.

– Voltak tervek Dharavi felszámolására – emlékezik vissza Pawan. – A terület jó helyen van, ezért sokat ér.

Az elképzelés az volt, hogy a lakókat olcsóbb környékekre zsuppolják át. A kormány bicskája azonban beletört a dologba. Noha az államnak minden joga megvolt a tulajdonában lévő kétszáz hektárnyi terület rehabilitációjára, az emberek tiltakozására válaszul végül Dharavi területén kezdtek el új épületeket felhúzni a lakók számára.

– Legalább ennyi haszna van annak, hogy demokrácia vagyunk – mosolyog Pawan. – Az emberekkel nem lehet bármit megcsinálni.

A rehabilitáció természetesen csigalassúsággal halad. A helyiek nem is igen bíznak abban, hogy a slumot sikerül valaha felszámolni. De a kormány így sem jár rosszul. Házhelyenként évi ezer rúpia adót (4000 forintot) szed be a lakóktól. Tekintve, hogy a legszükségesebb karbantartási munkákat így is úgy is a helyiek intézik és fizetik, ez sem rossz bevétel.

Mivel új épületeket már nem lehet felhúzni, az emberek felfelé terjeszkednek. Az omladozó téglafalakat vaspillérekkel támogatják meg, majd újabb szinteket húznak rájuk. Noha a szabályok három emeletet engedélyeznek, palából olykor egy negyedik szintet is a házakra ácsolnak. A zsúfoltság európai mércével elképzelhetetlen, indiai szinten viszont nem kiemelkedően szörnyű. A helyieket pedig egyáltalán nem zavarja. A hindu kultúrkörben a születés predesztinációval jár. Noha a kasztrendszert hivatalosan eltörölték, a sorsba való belenyugvás máig általánosan jellemző. De ez talán nem is baj. Ha nem így lenne, a lassan másfél milliárdosra duzzadó ország könnyen vértengerré válhatna.

A házak között haladunk. A szűk utcákon kecskék és tehenek élik az életüket. Noha avatatlan szemek ebből aligha vonnának le mélyebb következtetéseket, az Indiát jobban ismerők számára a két állatfajta együttes jelenléte mutatja, hogy a környéken muszlimok és hinduk is élnek. Hivatalos adatok szerint a lakók harmada muszlim, közel kétharmada hindu, pár százaléknyian keresztények.

– Nincs semmiféle ellentét errefelé a vallások között – állítja Pawan.

Megtudjuk, hogy még vegyes házasságok is vannak. Sőt errefelé nem ritka, hogy a családok hamarabb áldásukat adják egy azonos kasztba tartozó hindu és muszlim fiatal egybekelésére, mint hogy eltérő kasztú hinduk házasodjanak össze. A szimbiózist alátámasztandó, Pawan egy hindu szentélyre mutat. Az olcsó, amorf Krisna-szobor körüli épület belső falán bekeretezett kép lóg, rajta Allah neve díszeleg arabul. Országos szinten persze ennél árnyaltabb a kép. Az Indiát irányító Narendra Modi és kormánya keményvonalas hindu nacionalista politikát folytat. A miniszterelnök kerek perec kijelentette, a muszlimok helye Pakisztánban van, és a kisebbség ellen az év eleje óta megszaporodó támadásokat sem kommentálja. Dharaviba azonban egyelőre még nem gyűrűzött be a feszültség. Bár tény, hogy míg az itt élő hinduk többsége Modit támogatja, a muszlimok a Sonia Ghandi által vezetett, hindu nacionalizmust elutasító Indiai Nemzeti Kongresszus Pártra adják le a voksaikat.

A ki-be dőlő falú házak közti kátyús úton sétálva szembetűnő: van itt minden, ami India bármely más rendes környékén. Élelmiszerboltok, kifőzdék, ruhaboltok, sőt még bank is. Az idegent látva három-négy éves gyerekek integetnek. Mellénk szegődnek, és addig nem tágítanak, amíg kameránkkal le nem fényképezzük őket. Büszkén pózolnak. Egy pillanatra ők is filmcsillagokká válnak.

Fenntartásaink, amelyekkel a negyedbe érkeztünk, lassan elpárolognak. Mondhatni, biztonságban érezzük magunkat.

– A gengszterekből mára politikusok lettek – mosolyog Akash, a teaárus, amikor a közbiztonság felől érdeklődünk.

Rendőr nincs az utcákon, de nincs is rájuk szükség. Itt mindenki ismer mindenkit. A helyiek maguk tartanak rendet. Közben elérjük a helyi gazdaság szívét, Dahravi ipari negyedét.

– Mumbai szemetének 80 százalékát itt hasznosítják újra. Ez több mint negyedmillió embernek ad munkát – magyarázza Pawan.

A szám impozáns, a fejlett világ nagyvárosaira sem jellemző, hogy ilyen nagy arányban dolgoznák fel a hulladékot. Itt azonban munkaerőben nincs hiány, és szigorú környezetvédelmi előírások sem nehezítik a munkát.

Dharavi története összefonódott a veszélyes foglalkozásokkal. Mikor a nyomornegyedet megalapították, a britek a bőrcserzéssel foglalkozó kasztokat telepítették ide, akiket a többi hasonló mesterség művelői követtek. Jöttek a fazekassággal foglalkozó kumbárok, majd 1920-ban az ország déli részéről tamilok érkeztek, akik egy tömbben telepedtek le, és akiket népviseletükről máig meg lehet ismerni Dharaviban. India függetlenségének 1947-es kikiáltására Dharavi már az ország legnagyobb nyomornegyede volt.

A naponta érkező szemetet szétválogatják, a különböző anyagokat pedig szakosodott műhelyekbe szállítják újrafeldolgozásra. Műanyag hulladékból granulátumot készítenek, az alumíniumból tömböket öntenek, a papírt szelektálják, letakarítják és tömbökbe passzírozzák, amiket súlyra eladnak a gyártóüzemeknek. Mindezt az olcsó munkaerőnek köszönhetően. A papír feldolgozásával foglalkozók napi 300 forintnyi rúpiát kapnak, az alumíniumosok pedig már 500-at is megkereshetnek.

Egy garázsra emlékeztető üzem előtt fiatal, barna arcú férfi ül egy szénakazalnyi kábel tetején. Késével lefejti a műanyag borítást, a drótot pedig gyakorlott mozdulattal tekeri fel. Shafiq az északi Bihar tartomány egyik falujából érkezett két éve. A 25 éves férfinak nagy lehetőség a napi 360 forintot jövedelmező munka, hiszen otthon még ennyit sem lehet keresni. A többiekkel együtt az üzemben alszik, így albérletre sem kell költenie.

– Ne hidd, hogy itt mindenki szegény – világosít fel Shafiq. – A tulajdonosoknak nagyon jól megy, csak rejtegetik a vagyonukat.

Dahraviban hozzávetőleg ötezer üzlet és tizenötezer szoba méretű üzem működik. Ezek becslések szerint évente több mint félmilliárd dollárt termelnek. A vagyon a tulajdonosok kezében össz­pontosul. A családi üzlet általában apáról fiúra száll. Idegenként a piacra betörni esélytelen. A munkavállalók elitjét a szabók jelentik. Az ő szakmájukhoz ugyanis képzettség és ügyesség is kell. Ők akár napi négyezer rúpiát is megkeresnek.

Dharavi Mahim nevű vasútmegállója környékén a felüljáró magasságáig emelkednek a pirosra festett palából ácsolt emeletes vityillók. Fény alig szűrődik be közéjük. Az egyméteres járatokon haladva csak a nyitott ajtók mögötti házi műhelyekből kiszivárgó fény világítja meg utunkat. Bent teljes családok ülnek színes ruhakupacok felett. Apukák varrnak, anyukák vasalnak, gyermekek válogatják a gombokat és a gyöngyöket. Nyugaton ezt gyermekmunkának nevezik. Az itteniek azonban nem is értik, hogy mi ezzel a probléma. Az ő értelmezésükben a gyerekek csupán segítenek a családnak. Mára egyébként errefelé sem olyan magas már a népszaporulat, mint korábban volt. Részben az egy évtizede tartó kormányzati kampány, részben pedig a változó életkörülmények miatt egyre inkább a két-három gyerek a jellemző.

Az este már Mumbai belvárosában köszönt ránk. Az impozáns, koloniális Viktória pályaudvarról szállodánk felé vesszük az irányt. Ahogy a város a szemünk előtt tér nyugovóra, be kell látnunk, hogy Pawannak igaza volt: Dharavi is csak egy negyed. Szegény ugyan, omladozó házakkal, kaotikus villanyvezetékekkel, sorsukba belenyugodott, fillérekből tengődő emberekkel. De mégiscsak egy egyszerű városrész. Nyugati mércével nevezhetjük akár nyomornegyednek, slumnak is, ha úgy tetszik.

Az igazi nyomor azonban nem Dharaviban, hanem a szebb időket látott gyarmati metropolisz utcáin tárul a szemünk elé. Itt élnek ugyanis azok a vidékről tízezrével feláramlott kaszton kívüliek, akik számára a palakunyhók is a mennyországot jelentenék. Napközben koldulással, élelem utáni kutatással töltik az időt, esténként pedig teljes családok kuporodnak össze az utcakövön. Dharaviban szegényen, nélkülözve, de mégiscsak emberhez méltó körülmények között élnek a lakók. India nagyvárosainak az utcáin viszont az emberek és a kóbor kutyák közti határ elmosódik. Sokan még kartonlapot sem raknak maguk alá. Rongyaikban, olykor egyetlen nadrágban fekszenek a földön, nem törődve sem a fejük mellett elhaladó járókelőkkel, sem az autókkal, sem a holnappal. De talán jobb is így: ugyanis még a kasztrendszer maradványain épülő új Indiában sincs sok esélyük arra, hogy valaha kitörjenek abból a helyzetből, ami már a születésük előtt meghatározta az egész életüket.

Sayfo Omar

Fotók: Sayfo Omar