Ezúttal tényleg „America first”

Két évtized amerikai Közel-Kelet politikáját rombolta le, majd helyezte új alapokra Donald Trump egyetlen óra alatt. „Rijád és Abu-Dhzabi csodáit nem az úgynevezett „nemzetépítők”, neokonok vagy liberális NGO-k teremtették, nem azok, akik ezermilliárdokat költöttek hiába Kabul, Bagdad és sok más város fejlesztésére. A modern Közel-Keletet a régió emberei maguk építették […] Az úgynevezett nemzetépítők több nemzetet tettek tönkre, mint ahányat építettek, a beavatkozáspártiak pedig olyan összetett társadalmakba avatkoztak be, melyeket ők maguk sem értenek.” Az amerikai elnök szaúdi fővárosban elmondott beszédében egyértelművé tette: Washington nyíltan érdekalapra helyezte kapcsolatait.

Persze nem Donald Trump az első amerikai elnök, aki új startot hirdet a térségben. Barack Obama 2009-ben Kairóban hirdetett új korszakot (amit George W. Bush katasztrofális politikája nyomán általános lelkesedés fogadott), de a két évvel később kezdődő arab felkeléssorozat elsöpörte a reményeket. Ami az igazán nagy különbség a két elnök politikája között, hogy míg Obama a fukuyamai víziót dédelgetve a demokráciát és az emberi jogok érvényesítését sürgette, addig Trump a rendet fenntartani képes autokráciákat biztosította a támogatásáról az egymás belügyeibe való be nem avatkozás jegyében.

Nem meglepő hát, hogy az amerikai elnök királyhoz méltó fogadtatásban részesült. Míg Mohamed bin Szalmán szaúdi koronaherceg annak idején Joe Bident a palotájában fogadta, addig Donald Trumpot a reptéren várta, városnéző körútján pedig maga volt a sofőrje. A teljes képhez tartozik, hogy míg Biden elnök gyilkosságban való részvétellel vádolta a koronaherceget Dzsamál Hasogdzsi ellenzéki újságíró halála kapcsán, addig Donald Trump soha nem spórolt a bókkal, és már első elnökségének az első útja is Szaúd-Arábiába vezetett.

Donald Trump ezúttal is pénzért érkezett az Öbölbe, és ezúttal is teli kézzel távozott. Szaúd-Arábiával 600, az Egyesült Arab Emírségekkel 1000, Katarral 1200 milliárd dollár értékben kötött különféle megállapodásokat, amelyek javarészt az elkövetkező tíz évben fognak realizálódni. Mintegy mellékesen két konfliktusnak is pontot tett a végére. Még az útját megelőzően szaúdi kérésre tűzszünetet kötött a jemeni húszi lázadókkal, amivel biztosította az amerikai kereskedelmi hajók zavartalan áthaladását a Vörös-tengeren, de gyakorlatilag magára hagyta a harcban Izraelt. Trump elnök bejelentette azt is, hogy feloldja a Szíriát sújtó gazdasági szankciókat, amelyek Bassár al-Aszad vesztét okozták és amelyek az új kormányt is hasonló sorsra juttathatták volna. Ezt követően Mohamed bin Szalmán kezet rázott Ahmed as-Saráa szíriai elnökkel – akinek fejéről csak a közelmúltban vették le az al-kaidás múltja miatt kitűzött tízmillió dolláros vérdíjat –, majd a sajtó előtt „fiatal, vonzó, kemény fickóként” jellemezte, akinek „figyelemre méltó múltja” van. Ezzel Trump elnök Törökország, Szaúd-Arábia és Katar kérésének tett eleget, amelyek fontos támogatói Damaszkusz iszlamista hátterű vezetésének. Ha a közeledés folytatódik, Szíria, amely a hidegháború kezdetétől az Amerika-ellenes blokkot erősíti, hamarosan a „nyugati táborban” találhatja magát.

A tény, hogy a Szíriával kapcsolatos bejelentés Izrael akarata ellenére és a kongresszussal való egyeztetés és az ilyenkor szokásos procedúra megkerülésével történt, biztató üzenet Iránnak is, hiszen jól mutatja, hogy az elnök saját hatáskörben is kész dönteni egyébként bonyolult nemzetközi kérdésekben. Trump elnök Rijádból a perzsa államnak is üzent, közölte, hogy Iránnak soha nem lesz atomfegyvere, Amerika kész mindenki számára előnyös megegyezést kötni Teheránnal, de ha nem sikerül, akkor fokozza a szankciókat és gazdaságilag kivérezteti az országot.

Donald Trump nem hagyta, hogy öbölbeli diadalmenetét kényes ügyek zavarják meg. Látogatása során a gázai konfliktusról alig esett szó, és közölte, hogy Szaúd-Arábia majd „a maga idejében” csatlakozik az Ábrahám-egyezményekhez, vagyis köt békét Izraellel.

Mint a fentiekből kitűnik, az amerikai elnök a közelmúltban számos téren függetlenítette magát Izrael érdekeitől. Kevesen számítottak erre, hiszen épp Donald Trump volt aki az, aki első amerikai elnökként ismerte el Jeruzsálemet Izrael fővárosának, illetve a zsidó állam fennhatóságát az 1967-ben Szíriától elfoglalt Golán-fennsíkra. Emellett holdudvarán belül nagy befolyással bírnak egyes újjászületett keresztény körök és Izrael-barát kongresszusi képviselők, csapatát pedig olyan elkötelezett Izrael-barát emberek erősítik, mint veje, Jared Kushner, Marco Rubio külügyminiszter, Mike Huckabee jeruzsálemi nagykövet vagy Mike Walz, aki egészen a közelmúltig nemzetbiztonsági tanácsokkal látta el az elnököt.

A kétoldalú kapcsolatok lazulására már eddig is voltak jelek. Donald Trumppal való április 7-i, washingtoni találkozója során Benjamin Netanjahu az Izraelre kivetett vámok feloldását, az Iránnal való tárgyalások elodázását és az új szíriai kormányzat, illetve a szíriai török jelenlét veszélyességének felismerését akarta elérni. De üres kézzel távozott. A vámok maradtak, Amerika közvetlen tárgyalásokba kezdett Teheránnal, Erdoğan elnököt – aki épp két nappal korábban arról beszélt, hogy Allah el fogja pusztítani Izraelt – a legjobb barátjának nevezte. De a repedéseket mutatta az is, hogy Washington Trump elnök közel-keleti találkozása előtt Izraelt megkerülve, katari közvetítéssel szabadította ki a Hamász fogságában lévő utolsó amerikai túszt, Edan Alexandert. A legbeszédesebb azonban, hogy mostani útja során Donald Trump nem talált időt arra, hogy Izraelbe is ellátogasson, amiért pedig a zsidó állam washingtoni nagykövete látványosan lobbizott. Fentieknél jóval nagyobb blamázs, hogy noha Törökország és Szaúd-Arábia is hagyományosan amerikai fegyverekkel erősíti arzenálját, egészen idáig Izrael volt az egyetlen, aki mindig a legmodernebb eszközöket kapta meg. Az elmúlt időszak alkui során ez megváltozott és egyelőre bizonytalan, hogy a tíz évre szóló amerikai–izraeli katonai megállapodás jövő év elején esedékes újratárgyalása során Netanjahu vissza tudja-e szerezni hazája korábbi előnyét.

Hogy Donald Trump miért érvényesítette ezúttal az „America first” elvet, arra a válasz egyszerű: Izrael nem tud 600 plusz 1000 plusz 1200 milliárd dolláros üzleteket kínálni Amerikának. Természetesen szó sincs arról, hogy az elnök magára hagyta volna a zsidó államot. Ha szövetségese valódi veszélyben volna, a mindenkori amerikai adminisztráció minden rendelkezésére álló eszközzel megvédené. Most azonban a helyzet ennek éppen az ellenkezője: Az elmúlt másfél évben Izraelnek minden komoly ellensége megsemmisült vagy a túlélésért küzd, a zsidó állam pedig területi expanzióba kezdett. A gázai háború folytatása, pontosabban a Hamász további gyengítése fontos ugyan Izrael hosszú távú biztonsága szempontjából, de a hadjárat sokkal inkább szól már Benjamin Netanjahu belpolitikai pozíciójának a megerősítéséről. Márpedig az amerikai érdekeknek és a két ország jó kapcsolatának ugyanúgy megfelelne, ha Naftali Benet volna a miniszterelnök, akinek mellesleg nincsenek büntetőügyei és a közvélemény-kutatások szerint esélyes kihívója lehetne Netanjahunak a jövő évi választásokon.

Donald Trump láthatólag ösztönösen érti a Közel-Keletet. Tudja, hogy arrafelé az erő, ha informális kapcsolatépítéssel és előnyök felkínálásával párosul, többet ér, mint a hagyományos diplomácia. Így pedig, ha nem vigyázunk, akár még a béke is beköszönthet a sokat szenvedett régióban.