Az októberi, valójában novemberi szocialista forradalmat néhány ezer bolsevik vitte véghez, vezérkaruk sem volt nagy létszámú, alig tucatnyi embert azonosíthatunk a vezető pozíciókban. Cikkünkben kilenc főt mutatunk be csúcsvezetőik közül, mondhatni, az igazi nagyágyúkat. Életútjuk érdekessége, hogy a proletárnak nevezett forradalom élére jobbára polgári családokból érkeztek, többségük pedig éppen az egyik társuk miatt kivégzőosztag előtt fejezte be életét.

Az oroszországi szocialista forradalom vezetőinek bemutatását aligha lehetne mással kezdeni, mint Vlagyimir Iljics Uljanovval, azaz Leninnel. Bár a forradalmi eseményekbe személyesen az utolsó pillanatban kapcsolódott be, nélküle aligha alakultak volna így az események, vagy akár maga a bolsevik hatalomátvétel. Ahogy a bevezetőben is említettük, a kommunista vezetők jó része nem a gyári munkások, azaz az eszme által favorizált proletárok soraiból került ki, és ez a mozgalom legfontosabb, központi figurájára, Leninre is igaz. A középosztálybeli családban, amelyben nevelkedett, ugyancsak népszerűek lehettek a forradalmi eszmék, ugyanis mindegyik testvéréből forradalmár lett, egyik bátyját emiatt ki is végezték. Nem meglepő, hogy végül ő maga is ezt az utat választotta, a kazanyi egyetemről már illegális szervezkedés miatt rúgták ki. Bár magántanulóként megszerezte a diplomát, sőt praktizálni is kezdett a fővárostól – legalábbis orosz viszonylatban – nem túl távoli Szamarában, ám a nyugodt polgári életet nem neki találták ki. Miután megismerkedett Marx munkáival, hamar elmerült a forradalomban. Jelentkezett is nála a cári rendőrség, elfogták, majd rövid úton száműzték Szibériába. Itt azonban korántsem unatkozott, egyrészt írásra használta fel szabadidejét, másrészt együtt lehetett a későbbi forradalom egyik vezéralakjával – ő volt Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkaja, akit feleségül is vett. Krupszkaja elszegényedett nemesi-katonatiszti családból származott, a marxista eszmékkel pedig a szentpétervári női főiskolában ismerkedett meg, majd ott is hagyta tanulmányait, hogy propagandistaként tevékenykedhessen. Ekkor már ismeri későbbi férjét (hol másutt, egy marxista vitakörben találkoztak először), sőt együtt dolgoznak a Harci Szövetség a Munkás­osztály Felszabadítására elnevezésű szervezet felépítésén. Amikor Lenint elfogták, néhány hónapra ő is börtönbe került, majd szabadulása után elérte, hogy ő is Szibériába kerüljön, ahol végül házasságot kötöttek.


Külföldről szervezett felkelés

Lenin 1900-ban emigrált, majd megírta Mi a teendő? című írását, amelyben már magabiztos vezetőként diktálta a tennivalókat. Tehette, hiszen akkor már hívei alkották a bolsevik frakciót az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártban. És miközben otthon zajlottak az események, az emigráció a háttérben összehozta a készülődő forradalom vezérkarát. Lev Kamenyev, eredeti nevén Rosenfeld például a francia fővárosban ismerkedett meg Leninnel. Az Iszkra nevű újság publicistája addigra már megjárta néhányszor a börtönt mozgalmi munkájának köszönhetően, például sztrájkszervezés miatt. Részt vett a bolsevik párt szervezésében is, mígnem Lenin, vélhetően nem akarva, hogy értékes pártkatonája adott esetben ismét a hűvösre kerüljön, magához rendelte Genfbe, ahol az egyik legközelebbi munkatársa lett. A Proletarij című lapot hárman szerkesztették, a pártvezető, Kamenyev és egy bizonyos Grigorij Jevszejevics Zinovjev, aki a rendőrség elől menekült Svájcba, és akivel később, jóval a forradalom után együtt kerül majd a kivégzőosztag elé, de az már egy másik történet. Társaihoz hasonlóan Zinovjev is polgári családból érkezett, apja tejgazdaságot vezetett, a stabil anyagi háttérnek köszönhetően pedig bőven jutott ideje a mozgalmár életre, már tizenhat évesen tagja lett a szociáldemokrata mozgalomnak. Közös munkája Leninnel jót tett a párton belüli karrierjének, 1917-ben, miután hazatért Oroszországba, a pártkongresszus beválasztotta a Központi Bizottságba. A fegyveres forradalomnak egyébként nem volt lelkes támogatója, Kamenyevvel közösen a Novaja Zsiznyben jelentettek meg egy cikket, amelyben elhatárolódtak az október végére tervezett felkeléstől. Lenin ezt persze nem nézte jó szemmel, de legközelebbi munkatársait nem akarta elveszteni, így – akkor még – következmények nélkül maradt különvéleményük, sőt, Kamenyevet is beválasztották a KB-ba. Velük ellentétben Nyikolaj Ivanovics Buharin nagyon is támogatta a fegyveres felkelést, olyannyira, hogy ő viszont azért különbözött össze Leninnel, mert ellenezte a Németországgal kötendő breszt-litovszki békét, mivel a forradalmi háború híve volt. Az értelmiségi családból származó forradalmár életútja egyébként sablonosnak mondható. Tizenhat évesen a Szocialista Párt tagja, majd jött a Lenin vezette bolsevik szárny, végül az emig­rá­ció. Az első világháború alatt megjárta Svájcot, Svédországot, Norvégiát, Dániát, majd az Egyesült Államokba is elvetődött, végül a forradalmi készülődés hírére Japánon keresztül hazatért. A pártban egyébként igen népszerű volt, maga Lenin írta róla politikai végrendeletében, hogy „Buharin nemcsak pártunk legértékesebb és legnagyobb teoretikusa, hanem joggal tarthatjuk az egész párt kedvencének is…”. Ha már említettük a tipikus forradalmár életutat, akkor ide kell sorolni a hivatásos forradalmárok mintapéldájaként emlegetett Lev Davidovics Trockijt is. Pályája címszavakban: fiatalon mozgalmárság – börtön – száműzetés, majd emigráció, végül gyors emelkedés a ranglétrán. Ugyanakkor nem volt kifejezetten csapatjátékos, Leninnel is gyakran összerúgta a port. A bolsevikokkal szemben a mensevikekhez csatlakozott, de köztük sem volt maradása, mivel forradalomelméletüket nem találta szimpatikusnak. De lehetett akármilyen összeférhetetlen – kortársai szerint kifejezetten arrogáns, türelmetlen és fölényeskedő volt –, azok közé tartozott, akik nem csupán teoretikusok, hanem kiváló szervezők is voltak, ezért aztán 1917-ben bevették a bolsevik pártba, még a Központi Bizottságba is, októberben pedig Lenin mellett ő volt a felkelés irányítója.


A kivételek

Mihail Pavlovics Tomszkij fehér holló volt a mozgalom vezetői között, ugyanis gyári munkásként kezdte pályafutását. Forradalmi tevékenysége is úgy indult, hogy munkahelyén szakszervezetet próbált összehozni, amiért kirúgták. Ezután belépett az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártba, azon belül is a bolsevik szárnyat erősítette. Az emigrációs élet sem volt ínyére, noha számos letartóztatása közül az egyik alkalommal Franciaországba toloncolták, amint alkalma nyílt rá, hazaszökött. A hatóságok tanultak az esetből, és legközelebb öt év kényszermunkára ítélték. Végül az ideiglenes kormány szabadon engedte, így részt vehetett az októberi forradalomban. Mihail Kalinyin sem született polgári családba, eredeti szakmáját tekintve lakatos volt. A forradalom előtt a bolsevik Központi Bizottság póttagságáig jutott, utána viszont a legmagasabb szintig ívelt a karrierje. A legjelentősebb kakukktojás azonban kétségkívül Sztálin volt, azaz Joszif Visszarionovics Dzsugasvili. A későbbi diktátor a cári Oroszország grúziai tartományában született, és már viszonylag fiatalon, tizenegy éves korában megismerkedhetett a gyári munkával, ugyanis apja egy cipőgyárba küldte dolgozni. Anyja unszolására azonban hamarosan visszaülhetett az iskolapadba, később pedig papneveldébe került. Ám miközben a tbiliszi ortodox papi szemináriumban tanulta a teológiát, megismerkedett különböző orosz forradalmi marxista csoportokkal, eszméiket pedig annyira vonzónak találta, hogy hamarosan marxista diákkört vezetett a szemináriumban. Emiatt – nem meglepő módon – kicsapták a papneveldéből, így teljes idejét a mozgalmi munkának szentelhette. A Bolsevik Párt Központi Bizottságának tagjaként a forradalom levezénylésében is részt vehetett, sőt később teljhatalmú vezetőként igyekezett is megteremteni annak a legendáriumát, hogy gyakorlatilag Lenin harcostársaként vezette a forradalmárokat, ugyanakkor ma már tudjuk, hogy ez jórészt utólagos történelemhamisítás. Egyes, kordokumentumnak számító festményeken például nem is szerepel az 1917-es gyűléseken a bolsevikok vezetők között, de a történészek rámutatnak, hogy akad olyan kép is, például K. Juon alkotása, a Lenin felszólalása a Petroszovjet 1917. október 25-i ülésén, amely két változatban is elkészült. Az egyik 1927-ben, ezen az elnökségben Lenin mellett többek között Trockij, Lev Kamenyev és Alekszej Rikov kapott helyet. A második, 1936-os festményen viszont Lenin mellett Sztálin és két legközelebbi harcostársa, Vjacseszlav Molotov és Mojszej Urickij került Trockijék helyére.


Lesújt a halál

Az októberi események után is nagyjából hasonlóan alakult a csúcsvezetők élete: a hatalmat megszerző bolsevik párt élén berendezkedtek a legfontosabb vezető pozíciókban, majd ilyen-olyan formában részt vettek a forradalmat követő polgárháborúban. Miután elhallgattak a fegyverek, Lenin vezetésével nekiláttak a demokratikus intézmények felszámolásának, és hatalmuk bebetonozásának. Ám a vezetők többsége nem sokáig élvezhette hatalmát. A háború alatt Lenin egészsége igencsak megromlott, ráadásul merényletet is megkíséreltek ellene, 1922 tavaszán pedig agyvérzés miatt részben megbénult, majd előbb a politikából, 1924-ben pedig az élők sorából is távozott. Halála után azonnal elindult a harc az utódlásért Trockij és Sztálin között, amelyből utóbbi került ki győztesen. Trockijt, miután gyengének bizonyult Sztálin pártbeli csoportjával szemben, száműzték a Szovjetunióból, végül az emigrációban merénylő végzett vele. A többi vezető sorsa is beteljesedett, kevesen kerülhették csak el a hatalmát féltő Sztálin kivégzőosztagát. Krupszkaja asszony, noha férje halála után nem támogatta a grúz vezetőt, haláláig megtarthatta pozícióját, tagja lett a párt Központi Ellenőrző Bizottságának, majd a Központi Bizottságnak, 1929-től haláláig a művelődésügyi népbiztos helyetteseként a szovjet népoktatási rendszer kialakításán dolgozott. Kalinyint az mentette meg, hogy – bár egyes kérdésekben nem értett egyet Sztálinnal – a lojalitása töretlen volt, még akkor is, amikor feleségét trockistának minősítették és kivégezték. A többiek viszont kivétel nélkül a nagy tisztogatás áldozatai lettek, kezdve Zinovjevvel és Kamenyevvel, akiket a nevükkel fémjelezett nagyszabású per során többek között azzal vádolták, hogy kapcsolatot tartottak Hitlerrel és Trockijjal. A bíróságon felmerült Buharin bűnössége is, akit először kizártak a pártból, majd le is csuktak. Márpedig akik mögött bezárult a börtönajtó, azok beismerhettek bármit, vagy behódolhattak Sztálinnak, a cellából csak egy irányba vezetett az útjuk: a halálsorra. Tomszkijt azzal vádolták meg, hogy terrorista kapcsolatokat ápolt Zinovjevvel és Kamenyevvel, de ő már nem jutott a kivégzőosztag elé. Mielőtt az NKVD lefogta volna, főbe lőtte magát.

Kovács Dániel

Százéves a pétervári bolsevik puccs – Az ősbűn

Száz esztendeje robbant ki a … mi is? A szocializmus hatalma alá vetett országokban, így hazánkban is nemzedékeken át azt hazudták, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (kedélyesen NOSZF-nak is becézték) kezdődött ezen a napon. Minden évben egyszer, november 7-én végig kellett hallgatnunk az iskolai és munkahelyi vörös litániákat, fel kellett állnunk a szovjet himnusz hangjaira, ömlött az intézményesített hazugság újságokból, televízióból, rádióból. Pedig közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, Péterváron közönséges puccs zajlott azon a napon. A bolsevikok kicsiny, de annál erőszakosabb csoportja egyszerűen megragadta a hatalmat, és ha már megragadták, meg is tartották hetven évig. Időközben exportálták a maguk forradalmát, és a világ szerencsétlenebb részein vérrel, tömeggyilkosságokkal, népek, nemzetek, származási, foglalkozási és vallási csoportok teljes eltűnésével létrejöttek a szocialista társadalmak.

1917. november 7-e hatása felbecsülhetetlen az emberi történelemben. Először – és reméljük, utoljára – győzött és uralkodott földrésznyi területeken az egyenlősítés, a kommunizálás központi parancsa. Először érezhették meg emberek százmilliói, hogy az állam hadjáratot visel a saját polgárai ellen, hogy el akarja pusztítani őket pusztán azért, mert a nagy utópia építésében csak zavart okoznának. A kommunista ideológia aztán kimúlt, de mindmáig ott pislákol ikertestvérében, a liberalizmusban, amely úgyszintén a tudás, a tekintély, a rend és a jó érzés ellen visel hadat ott, ahol uralomra jutott.

A pétervári puccs közvetlen és közvetett eredménye: százmillió halott. Vagy talán még ennél is több. Ennyien veszítették életüket a nagy társadalmi kísérletben. Ennyi ember életét vette el Lenin, Trockij, Sztálin, Mao, Pol Pot, Rákosi, Kádár, Honecker, Ceaușescu, Castro és a többi gyilkos.

De az ősbűn 1917. november 7. A nap, amely után már semmi sem volt olyan, mint azelőtt. Ezen a napon a pusztítás szelleme kiszökött a palackból, és a szocializmus itt kísértett köztünk egészen addig, amíg teljesen fel nem falta önmagát.

Összeállításunkban nem törekedhettünk teljességre, de felvillantunk néhány képet, tisztázni igyekszünk néhány kérdést a forradalom napjaiból.