Az egyházüldözések nem értek véget, formálódnak a globalizmus újabb támadásai, mondta a Demokratának Szvjatoszlav Bulah, az orosz ortodox egyház magyar egyházmegyéjének lelkésze, a kormányzó püspök tanácsosa, akivel a szovjet vallásüldözés hét évtizedéről beszélgettünk.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

– Kerek száz év telt el a nagy októberi szocialista forradalom óta. Milyen szakaszokra lehet osztani ezt az évszázadot a vallásüldözés szempontjából?

– Már az 1917-től a kilencvenes évekig tartó időszak is több periódusra osztható: az első az oroszországi polgárháború korszaka 1917-től 1922-ig.


– Mi jellemezte?

– Ez volt a legsötétebb korszak: trockisták kerültek hatalomra, akik az egyháznak és a hitnek esküdt ellenségei voltak. Trockij személyesen is igyekezett megsemmisíteni az orosz ortodox egyházat. Sok százezer ember, köztük püspökök, papok és hívők estek áldozatául ennek az Isten-ellenes hatalomnak. Kivégezték, elhurcolták őket, mert az új uralom képviselői úgy érezték, az egyház a szellemi ellenfelük: ugyanazt a vezető szerepet tölti be, amelyet ők akartak betölteni a saját forradalmi ideológiájukkal.


– Miért akarták megfosztani a népet a hitétől?

– Mert egy új hitet próbáltak létrehozni, ami mögött ott volt a Sátán, de ezt csak egy részük látta be. Földi paradicsomot hirdettek, Isten nélkül. Az egyház viszont azt tanítja, hogy Isten nélkül nem lehet paradicsomot létrehozni ezen a földön. Az egész forradalom hazugságon alapult: földet ígértek, gyárakat, de a végén elvittek mindent. Megalkották a saját szentjeiket, a saját ideológiájuk mentén.


– Például?

– A legnagyobb „szent” később maga Vlagyimir Iljics Lenin lett, akinek utasítására sok püspököt és sok ezer papot gyilkoltak le. Bebalzsamozott testét mauzóleumba helyezték, és évtizedekig kvázi szentként imádták. Ezzel a rítussal a szentek romlatlan testét próbálták utánozni.


– Meddig tartott ez a korszak?

– A húszas évek elejéig. Lenin a pátriárkát is ki akarta végezni, de az isteni gondviselésnek köszönhetően megbetegedett, és nem sokkal később meg is halt. A hatalom gyakorlatilag az egyház teljes vagyonát államosította: templomokat, földterületeket, kolostorokat, a szentek ereklyéit, szinte mindent elvettek tőle, arra hivatkozva, hogy a népnek szüksége van ezekre a javakra.


– A népet is üldözték?

– A vallás nyilvános gyakorlása súlyos hatalomellenes megnyilvánulásnak számított a kommunisták szemében. A legerősebb vallásüldözések a harmincas évek végéig tartottak. Az egyház csaknem megsemmisült, nagyon kevés püspök maradt, aki folytathatta a szolgálatot. A többiek börtönökben, kivégzésre várva. Kegyetlen módon végezték ki őket, különösen a polgárháború idején. Volt olyan is, hogy felakasztották, keresztre akasztották őket, de az sem volt ritka, hogy élve eltemették.


– Meddig tartott a kommunisták bosszúhadjárata?

– A II. világháború idején Sztálin enyhített a korábbi egyházellenes politikán, mert szüksége volt az egyház segítségére a külső ellenséggel szemben, ezért behívatta magához a pátriárka helyettesét.


– Miért nem a pátriárkával tárgyalt?

– Mert az előző pátriárka, Tyihon 1925-ben bekövetkezett halála után a kommunisták nem engedtek új pátriárkát választani. Sztálin engedélyezte, hogy az egyház sok ezer templomot nyisson, és új pátriárkát is választottak, aki az egyház megmentése érdekében kényszerűségből együttműködött a kommunistákkal.


– Hogy talált vissza Oroszország a keresztény gyökereihez a Szovjetunió felbomlása után?

– Viszonylag könnyen. Az ezeréves keresztény kötődést nem lehetett ilyen könnyen megsemmisíteni, mert tovább élt az emberek lelkében. A kilencvenes évek elején a nyomás teljesen megszűnt, az egyház soha nem látott szabadságot kapott az államtól, a hatalom visszaadta az egyház teljes autonómiáját.


– Ma Oroszország a kereszténység őre Európában.

– Ezt sokan mondják. A jelenlegi kormánnyal és az orosz elnökkel valóban jó a viszonya az egyháznak, mert az elnök maga is hívő ember. Ennek köszönhetően az egyház ma számos területen tevékenykedik: jelen van a társadalmi, kulturális életben, a közoktatásban, az egészségügyben, illetve a hadseregben. A tanulók szabadon választhatnak az ortodox kultúra (a magyarországi hitoktatás megfelelője) és a világi erkölcstan között. Ez óriási fordulat a vallásüldözés hét kemény évtizede után. Sajnos azonban ez alatt az idő alatt kialakult egy jelentős egyházellenes réteg a társadalomban, akik ellenállnak az egyház tanításainak, és akadályokat gördítenek az erősödése elé. A Szentírásra hivatkozva azt tudom mondani, hogy az egyházüldözések nem értek véget. Már formálódnak a globalizmus újabb támadásai, olyan irányzatok jönnek létre, amelyek a kereszténység, a nemzet és a családok szétzúzásában, az identitásuk feladásában érdekeltek.


– Itt él Budapesten, a Magyar Ortodox Egyházmegye szolgálatában. Milyennek látja az egyház és az állam viszonyát Magyarországon?

– A budapesti kormány olyan politikát képvisel, amelyhez csak gratulálni tudunk, mert ez a politika lehetőséget biztosít arra, hogy a nemzet túléljen, az egyház és a családok talpon maradjanak. Oroszországban is hasonló politika folyik. Bízom benne, hogy Isten segítségével megmaradnak ezek a nemzetek, és ellen tudnak állni a támadásoknak.

Hernádi Zsuzsa

Százéves a pétervári bolsevik puccs – Az ősbűn

Száz esztendeje robbant ki a … mi is? A szocializmus hatalma alá vetett országokban, így hazánkban is nemzedékeken át azt hazudták, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (kedélyesen NOSZF-nak is becézték) kezdődött ezen a napon. Minden évben egyszer, november 7-én végig kellett hallgatnunk az iskolai és munkahelyi vörös litániákat, fel kellett állnunk a szovjet himnusz hangjaira, ömlött az intézményesített hazugság újságokból, televízióból, rádióból. Pedig közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, Péterváron közönséges puccs zajlott azon a napon. A bolsevikok kicsiny, de annál erőszakosabb csoportja egyszerűen megragadta a hatalmat, és ha már megragadták, meg is tartották hetven évig. Időközben exportálták a maguk forradalmát, és a világ szerencsétlenebb részein vérrel, tömeggyilkosságokkal, népek, nemzetek, származási, foglalkozási és vallási csoportok teljes eltűnésével létrejöttek a szocialista társadalmak.

1917. november 7-e hatása felbecsülhetetlen az emberi történelemben. Először – és reméljük, utoljára – győzött és uralkodott földrésznyi területeken az egyenlősítés, a kommunizálás központi parancsa. Először érezhették meg emberek százmilliói, hogy az állam hadjáratot visel a saját polgárai ellen, hogy el akarja pusztítani őket pusztán azért, mert a nagy utópia építésében csak zavart okoznának. A kommunista ideológia aztán kimúlt, de mindmáig ott pislákol ikertestvérében, a liberalizmusban, amely úgyszintén a tudás, a tekintély, a rend és a jó érzés ellen visel hadat ott, ahol uralomra jutott.

A pétervári puccs közvetlen és közvetett eredménye: százmillió halott. Vagy talán még ennél is több. Ennyien veszítették életüket a nagy társadalmi kísérletben. Ennyi ember életét vette el Lenin, Trockij, Sztálin, Mao, Pol Pot, Rákosi, Kádár, Honecker, Ceaușescu, Castro és a többi gyilkos.

De az ősbűn 1917. november 7. A nap, amely után már semmi sem volt olyan, mint azelőtt. Ezen a napon a pusztítás szelleme kiszökött a palackból, és a szocializmus itt kísértett köztünk egészen addig, amíg teljesen fel nem falta önmagát.

Összeállításunkban nem törekedhettünk teljességre, de felvillantunk néhány képet, tisztázni igyekszünk néhány kérdést a forradalom napjaiból.