Hazatér a hadosztálynapló

A 2008 decemberében megalakult a Had- és Kultúrtörténeti Egyesület önmeghatározása szerint lelkes, elkötelezett amatőrök közössége. Elsősorban hadisírokat kutatnak fel és gondoznak, emlékhelyeket hoznak létre, tevékenységük eredményeit könyvesboltokban hozzáférhető kötetek formájában is közzéteszik. A közösség tagjai szabadidejükben, saját költségükön folytatják küldetésüket, szakmai partnerekkel együttműködésben – esetükben a Magyar Nemzeti Múzeummal és a Vérteserdő Zrt.-vel.

– Országszerte több száz hadisírt hoztunk rendbe Gyöngyöstől Szegedig, erre nagyon büszkék vagyunk – mondja a Had- és Kultúrtörténeti Egyesület elnöke. Szebenyi Istvánt gyerekkori élményei törvényszerűen vezették erre az útra.

– Elsősorban a huszárság történetét kutatjuk. Ez a legmagyarabb fegyvernem, de családi oka is van ennek. Nagyapám huszárnak vonult be, később határvadász lett, végigharcolta a második világháborút, fél gyomorral, betegen jött haza a szovjet hadifogságból. Gyerekkoromban nagyon sokat hallgattam az ő történeteit, nagyon megfogtak. A legtöbb munkát a Vértesben végezzük, sokáig éltem ott, mindennapos élmény volt a lövészárkok, a bunkerek maradványainak látványa – mondja Szebenyi István, aki civilben munkagépekkel kereskedik, a bevétel jelentős részét pedig a hadtörténelmi kutatásokra és az egyesület más misszióira fordítja, például rendbe hozták a Vértes összes katonasírját.

Egy állandó térségi hadtörténeti kiállítás létrehozása a következő cél, most úgy tűnik, az egyik településen sikerül megfelelő helyszínt találni hozzá.

A huszárság persze a világháborúkban már nem pont olyan volt, mint 1848–1849-ben vagy még előbb. A díszes egyenruhákat, a csillogó aranysujtásokat és gombokat, a fényes kürtöket az első világégés során csukaszürke egyenruha, matt felszerelés váltotta fel, mert ezt nehezebb volt messziről észrevenni. A második világháborúban csak a kék paroli, a csizma és a sarkantyú különböztette meg őket a többi honvédtól, utóbbit gyalogosan, a lövészárokban is hordták; bár nem volt praktikus, ragaszkodtak a hagyományhoz.

A Magyar Királyi I. Huszárhadosztály katonái közül többen már az első világháborúban is harcoltak más alakulatok kötelékében. A hadosztályt 1942 őszén szervezték meg más, többek között a keleti fronton harcolt alakulatok maradékainak összevonásával Magyar Királyi I. Lovashadosztály néven. Korszerű fegyverzettel, páncélozott járművekkel látták el őket. Első parancsnoka vitéz Vattay Antal vezérőrnagy volt.

– Katonái harcoltak Ukrajnában, elsősorban járőröztek és a partizánok semlegesítésében működtek közre a Pripjaty-mocsarak térségében. A hadosztály 1944 őszén a harcokban szerzett érdemei elismeréseképpen kapta a Magyar Királyi I. Huszárhadosztály nevet. A front nyugatra tolódásával Lengyelország területén találták magukat, a Pripjaty-mocsarak oda is átnyúlnak, ám ott a magyar huszárok nem voltak hajlandók a lengyel partizánok ellen harcolni. Ellenkezőleg, eleinte kötszerrel, gyógyszerrel, később fegyverrel is ellátták őket, a lengyelek pedig szabad átvonulást biztosítottak a mieinknek – emeli ki Szebenyi István a történelmi krízishelyzetben is kikezdhetetlen barátság szép példáját, hozzátéve, hogy bár a németek ragaszkodtak hozzá, hogy a magyar huszárok részt vegyenek a varsói felkelés leverésében, a hadosztály megtagadta ezt.

A huszárokat 1944 augusztusában visszarendelték Magyarországra, mert a román átállás után a szovjet csapatok gyorsan elérték Magyarország történelmi határait. Előbb Kiskunfélegyháza és Kecskemét térségében harcoltak, később Budapest védelmében a Csepel-szigeten vetették be őket. Innen a Velencei-tóhoz vezényelték a hadosztályt, majd a Vértesben 1945. január 15. és március 18. között két hónapig sikerrel tartóztatták fel a túlerőben lévő szovjet hódítókat. Azért épp ott, mert a terepviszonyok nagyban nehezítették a szovjet páncélos előrenyomulást, és a védők az átjárók, elágazások eredményes lezárásával, merész ellentámadásokkal sikerrel bénították meg a nyugat felé törő bolsevista csapatokat. Budapest elestével azonban olyan létszámfölénybe kerültek a szovjetek, hogy a magyar huszároknak harcolva vissza kellett vonulniuk.

– 1945 tavaszára három-négyezer fősre fogyatkozott a hadosztály állománya az eredeti közel húszezreshez képest – hívja fel a figyelmet a veszteségre Szebenyi István. A Had- és Kultúrtörténeti Egyesület elnökétől azt is megtudjuk, hogy a végjátékban már 15-16 éves leventéket is besoroztak. A hadosztály maradéka idővel a Rába vonalán foglalt állást, majd továbbmentek Ausztriába, mert nem akarták a szovjetek előtt letenni a fegyvert. Büszkeségük sem engedte, és persze tudták, mi vár a hadifoglyokra. Végül 1945. május 8-án átkeltek az Enns folyón, és Linz közelében, a Haag városához tartozó Salabergnél adták meg magukat az amerikaiaknak.

– A hadosztály történetét kutatva minden levéltártól azt a választ kaptam, hogy nincs írott emlék, minden dokumentáció odaveszett. Ám a könyveim kiadóján keresztül találkoztam egy hölggyel, Csorba-Simon Máriával, akinek az édesapja, Simon László vezérkari őrnagy a Magyar Királyi I. Huszárhadosztály törzstisztje volt. Csorba-Simon Máriától kaptam egy levelet, amit a nagybátyja, Bánó-Kacskovics Zoltán írt neki az 1970-es években. Ő szintén a hadosztály katonája volt. A levélben többek között ez állt: „Sajnos azok a feljegyzések, melyeket vezettem a hadosztálynaplóban, egy ausztriai grófi kastély parkjában pihenik örök álmukat és alig valószínű, hogy valaki is rátalál már annyi idő után az akkor oly féltve elásott okmányokra. Már a település neve sem jut eszembe, csak arra emlékszem, hogy valahol az Enns folyó keleti partján állt az a gyönyörű kastély, lovagteremmel és dámvadakkal a parkjában, ahol a háború utolsó napjai ránk köszöntöttek és ahol akkor minden dokumentumot elástunk.” Ez felkeltette az érdeklődésemet, és nyomozni kezdtem – meséli Szebenyi István. A kutató számtalan dokumentumot, köztük huszárnaplókat olvasott át, ezekből kiderült, hogy a hadosztály utolsó parancsnoksága az ausztriai Salaberg kastélyában volt. A magántulajdonú kastély ma is áll, parkjában állatkert üzemel. Történetesen dámvadak is élnek benne…

– Miután Lukas Michlmayr, Haag polgármestere, az állatkert igazgatója és végül némi hezitálás után a kastély tulajdonosa, Mechtild von Mylius bárónő is engedélyt adott a fémkeresős kutatásra, május 17-én nekiláttunk a munkának. A bárónő személyesen is jelen volt, tőle tudtam meg, hogy 1945 óta az állatkert kiépítését leszámítva nem történt a parkban nagyobb földmunkával járó változtatás. Viszont kiderült, hogy a park területe 40 hektár. Ettől kicsit megnyúlt az arcunk, mivel másodmagammal kutattunk, viszont bizakodtunk, mert kiderült, hogy a Bánó-Kacskovics Zoltán levelében említett dámvadkifutó ma is ugyanott van, mint 80 évvel ezelőtt. Ezért ott kezdtünk keresni. Ez is egy kéthektáros terület volt, ráadásul a száj- és körömfájásjárvány miatt életbe léptetett szigorítások alapján elvileg be sem mehettünk volna az állatkertnek arra a részére. A bárónőnek szerencsére megesett rajtunk a szíve, és utasította az állatkert személyzetét, hogy oldják meg a problémát. Így aztán alapos fertőtlenítés után bemehettünk, és végre elkezdhettük a kutatást – eleveníti föl az önmagukban is kalandos körülményeket Szebenyi István.

És bár a terepkutatók hosszas, de eredménytelen vizsgálódás után már-már feladták a reményt, egyszer csak bekövetkezett a csoda, egy legalább százéves fától néhány lépésre a detektor felvisított.

– Alig 20-30 centiméterrel a föld alatt elértük a Magyar Királyi I. Huszárhadosztály iratanyagát rejtő, 1945-ben Bánó-Kacskovics Zoltán, Csirmaz József és Dégenfeld Ottó huszárok által elásott láda tetejét. Ez egy faláda, fémből készült béléssel. Ezért találta meg a detektor, és ennek köszönhetően maradt meg egyáltalán. A ládát egy nagyobb, légmentesen zárható műanyag dobozba helyeztük, és boldogan indultunk volna haza, de a polgármester közölte, hogy a láda bizony marad. Ezen kisebb vita támadt köztünk, de be kellett látnunk, hogy ha tiszteletben akarjuk tartani az érvényes jogszabályokat, akkor a hazahozatal későbbre tolódik. Végül, bár szombat volt, nagyon tisztességesen eljárva kinyitotta a polgármesteri hivatalt, átengedte nekem a számítógépét, amin megszövegeztem egy német és magyar nyelvű átadási-átvételi nyilatkozatot, amit mindketten aláírtunk, a láda pedig a hivatal irattárába került. Az Osztrák Állami Levéltár, valamint a magyar Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltárának bécsi kirendeltségének munkatársa június 3-án vették át a ládát, és amint az osztrákok meggyőződnek róla, hogy kizárólag magyar iratokat tartalmaz, hivatalosan is átadják Magyarországnak – avat be a háttérmunka részleteibe Szebenyi István.

Ezután jöhet a 80 éve elásott dokumentumok konzerválása; mint a kutatótól megtudjuk, a papírokat egy különleges technológiával sokkszerűen lefagyasztják, és ezzel elpusztítanak minden baktériumot, penészgombát, ami tönkretehetné őket. Végül a restaurátorok fogják a lehető legtöbb papírlapot olvasható, feldolgozható állapotba hozni.

– Ez több évbe telik majd, de minden befektetett munka megéri, mert felbecsülhetetlen kincset találtunk meg – mondja büszkén Szebenyi István, aki a nemzetközi sajtóban is szétfutó szenzációs fölfedezés óta számos megkeresést kap háborús hősök leszármazottaitól. Így derült ki, hogy van még elásott iratanyag Ausztriában, egy másik alakulat katonái vashordóban rejtették a föld mélyébe a dokumentációt a fegyverletételkor.

– Kimegyek, hazahozom – foglalja össze tömören Szebenyi István, akinek arról is tudomása van, hogy Ausztria területén sok magyar fegyvert, felszerelést is elástak a magyar honvédek 1945 tavaszán. A Had- és Kultúrtörténeti Egyesület ezeket is haza akarja hozni.