December 10. – Karácsonyi utazás Meseországba

Életem egyik legszebb hosszú hétvégéje volt az, amit pár évvel ezelőtt Lengyelországban tölthettem a férjemmel Szenteste előtt. A varázslatos, mesebeli utazás történetét most abban a reményben osztom meg, hogy sikerül elvarázsolnom Önöket a karácsonyi mesék birodalmába.

Légfrissítőből áradó mézeskalácsillat és arcpirító meleg lengte be az utasteret, amikor a jól megpakolt hátizsákok elrendezését befejeztük, és beszálltunk az autónkba, hogy advent utolsó hétvégéjén útnak induljunk Lengyelországba. A karácsonyi hangulatot igyekeztünk utazás közben megalapozni, ezért még el sem hagytuk Budapestet, már szólt a White Christmas a hangszórókból, s a lágy muzsikaszóra nemcsak mi, hanem a Mikulás műszerfalra ragasztott napelemes szarvasa is ringatózni kezdett. Hangos énekléssel vette kezdetét az az előttünk álló 400 kilométeres út, aminek végállomása a hófödte Magas-Tátra. Én voltam az előadó. A férjem inkább csak az elszenvedő.

Az Árva-folyó partján, a történelmi Magyarország talán legszebb várkastélyánál rövid pihenőt tartottunk, hogy ebédre együnk egy jó adag juhtúrós puliszkát tejföllel és lilahagymával, majd koccintsunk a termoszainkból gőzölgő forró teával. Szürkületben érkeztünk a mesebeli Zakopánéba, s bár sífelszerelést nem vittünk magunkkal, tudtuk, hogy az előttünk álló pár nap feledhetetlen élményeket tartogat számunkra, már csak azért is, mert végre havat láthatunk, ráadásul nem is akármennyit.

A szállásunk álomszerű volt, egy hatalmas havasi faházban húztuk meg magunkat, az épület második emeletén vettünk birtokba egy otthonos kis szobát. A házigazda természetesen azzal a túláradó szeretettel fogadott bennünket, ami a lengyelekre mindig jellemző, ha magyarokkal találkoznak, de persze sosem tudunk vele betelni, így legalább egy órát beszélgettünk, mielőtt elindultunk vacsorázni, és a búcsúnál nem maradhatott el a mindig megrendítő baráti ölelés sem.

Miután a lengyel vendégszeretettől is átmelegedtünk, jól beöltöztünk és nyakunkba vettük a belvárost. A főutcához vezető út már-már giccsesen romantikus volt. A sűrűn hulló hópelyheket egy szakaszon megvilágította a kovácsoltvas kandeláberek sárgás fénye, s néha elhaladt mellettünk egy-egy csilingelő lovasszán.

Egy autentikus lengyel étterembe ültünk be vacsorázni. A nyitott kandallóban tűz lobogott, az étert a vendégek csacsogása és a parázsló fahasábok pattogása töltötte meg egészen addig, amíg egy népviseletbe öltözött gorál banda rá nem zendített. Lengyel népzenét játszottak, ami a már félig elolvadt lelkünk legmélyéig hatolt. Gyorsan bekanalaztuk a fehérkolbásszal és főtt tojással gazdagított, savanykás Zureket, vagyis lengyel burgonyalevest, majd mohón hozzáláttunk a túróval és krumplival töltött, dinsztelt hagymával megspékelt piroghoz, ami szintén a lengyel gasztronómia egyik közkedvelt remeke. A vacsora mellől nem hiányozhattak az ínycsiklandó mézes sörök sem, kilépőnek pedig mindketten felhajtottunk egy kupica vodkát.

Másnap a Gáspár-csúcsra indultunk, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Lengyel-Tátrára. Lanovkával lehet feljutni, s bár jómagam irtózóm a bezártságtól és a magasságtól, ezúttal különösebben egyik sem zavart, ami nem csoda, nem is volt időm a saját félelmeimmel foglalkozni, annyira elvarázsolt a hó borította óriási hegyek látványa. Fent végig sétáltunk a hegy gerincén, majd a hüttében ittunk egy jó nagy bögre forrócsokit.

Délután a fagy helyett melegre vágytunk, ezért megcéloztuk a legrégibb gorál falut, Chocholów-ot (ejtsd: Hohohúv), ami nemcsak öreg rönkházairól, hanem gigantikus fürdőjéről is híres. Utóbbi nem hatott volna meg minket különösebben, ha egy olyan átlagos fürdő lenne, mint amilyen Magyarországon is számtalan van, de ez cseppet sem az. A kinti medencék gőzölgő vízében úgy áztathatja magát az ember a mínuszokban, hogy közben előtte díszeleg az egész Tátra. S ha már láttuk ilyen messziről, ejtőzés közben úgy döntöttünk, megnézzük közelebbről is, ezért másnap át is keltünk rajta Krakkóba menet.

A szívünknek legkedvesebb lengyel városban nem először jártunk, de karácsonyi pompában még sosem láttuk. Hogy ezen a napon többet már ne kelljen utazással tölteni az időt, szállást is foglaltunk, méghozzá egy a Visztula partján horgonyzó hajón. A kabinunk ablakából egyenesen ráláttunk a Wawel várnegyed királyi palotájára, valamint a város karácsonyi fényárban úszó hídjaira. A búcsúestét a patinás főtéren töltöttük, a világ egyik leghangulatosabb karácsonyi vásárában. Vettünk egy-két apró kézműves terméket és finomságot, hogy Szenteste a karácsonyi ajándékok mellett egy kis szuvenírrel is kedveskedjünk a szeretteinknek, majd betértünk a méltán híres Mária-templomba, hogy imádkozzunk egyet. Az orgonazene azonnal megtette hatását: meghatódva fogtuk meg egymás kezét, s mindketten ugyanarra gondoltunk: ez a pár nap olyan volt, mintha gyerekkorunk legkedvesebb karácsonyi mesefilmje elevenedett volna meg a szemünk láttára. Nem csoda, hogy hazaindulni épp olyan nehéz volt, mint annak idején kikapcsolni a tévét és az álomvilágból visszatérni a valóságba.