Amikor a Tokugava Sogunátust megelőző években Tojotomi Hidejosi volt Japán egyik legnagyobb hatalmú főura, az őt támadó szamurájok furcsa dologgal szembesültek. Nevesen a szamuráj hagyományok semmibe vételével. Amikor ugyanis lovasrohamuk megindult a nagy hatalmú daimjó seregével szemben, Hidejosi egyszerűen tüzet vezényelt. A portugál kereskedőktől vásárolt muskéták pedig úgy tizedelték meg a támadók sorait, hogy azoknak idejük sem volt csapásra emelni katanáikat.


Régi csatatér – új fegyverekkel

Ilyen sors vár azokra, akik az új csataterekre régi fegyvereket visznek. Hozzáteszem, a küzdelmek, amióta csak ember az ember, ugyanazon dolgok körül zajlanak. Területszerzés, táplálékszerzés, utódlás. Egyszóval a hatalom birtoklása. S ne féljünk a hatalom és a birtoklás szavakat mai kontextusukba helyezve úgy és akképpen használni, ahogyan kell. Ne legyünk álságosak elismerni, hogy a küzdelem ma is ezekért a dolgokért folyik a kormány és az ellenzék között. A háború tehát a régi. De a csataterek… a csataterek nagyon megváltoztak. S a hozzájuk igazítandó fegyverek is.

És amíg a nagyobb sereg – a kétharmados kormányzó pártszövetség – hatalmi pozícióból a tradicionális arzenállal szereli fel magát, addig a gyengébb, ámde éppen ezért sokkal ravaszabb ellenfél, vagy talán ellenség, de mindenképpen ellenzék, a kivárásra apellál. Vert pozícióból mit is lehetne várni tőle? Hiszen támogatottságban meg sem közelíti a kormányerőket. Így aztán minden eszközt felhasznál, ami kicsit is közelebb viheti céljai eléréséhez.

S amíg a kormányzást elnyert pártok a becsület és az erkölcs jegyében a régi, bevett metódust használják fegyverül, addig az ellenzék nemcsak hogy újabbnál újabb, mondhatni világszinten is korszerűnek számító hadviselési technikákat alkalmaz, hanem a megszokott csataterek helyett is új típusú platformokat jelöl ki a tusák megvívására. 


Generációs különbségek

Az ellenzéki stratégák rájöttek arra, hogy itt és most nem nyerhetnek. Két fronton támadnak tehát. Kettő generációs fronton. Az egyiket megtartani, míg a másikat feltölteni igyekeznek. A megtartandó „sereg” az idősödő és idős szavazók hada. Őket összetartandó van még politikai relevanciája Gyurcsány Ferencnek, s épp ezért nem tűnt még el a süllyesztőben Szanyi Tibor vagy Niedermüller Péter. De akár még egy rejtett Kovács László is előkerülhet a cilinderből, ahogyan a fővárosi főelit főértelmiség is évekig képes főúri szalonjaiban életben tartani Heller Ágnes szellemiségét.

A másik sereg a mai tizenévesek, a holnapi huszonévesek serege, akiket a Közös Ország Mozgalom vagy a Momentum mesteri módon gyűjtött egybe. S ha ma még nem is értek el komoly eredményeket, illetve úgy tűnhet, végleg eltűntek a csúfos kudarcok után, ez koránt sincs így. Még akkor sem, ha a 2022-es választáson nincs mitől tartania a jelenlegi kormányzó pártszövetségnek. 2026 tavaszával azonban már más helyzet fog előállni. Addigra a baloldali liberális gyermekpártok által bűvkörükbe vonzott fiatalok közül rengetegen szerzik meg első diplomájukat alapszakon, illetve végeznek osztatlan szakon a felsőoktatási intézményekben.
 

Eszközök és következtetések

Az elmúlt hetekben öt kormánypárti szimpatizáns Facebook-oldal adminisztrátoraival beszéltem, akik egyenként is több mint húszezer, sőt az öt közül egy esetben 80 ezernél is több taglétszámú oldalért felelősek. Ők mondták el nekem, hogy ezekben a csoportokban az ötven év felettiek a legaktívabbak.

Ahelyett, hogy pesszimista jóslatokba bocsátkoznánk, gondolkodjunk el azon, hogy miként lehetne ezt orvosolni. Először is abból kell kiindulni, hogy egy tízen-huszonéves csak a legritkább esetben fogja magát konzervatívnak vallani. Aztán, ha ezt az egyszerű kijelentést hajlandóak vagyunk tényként elfogadni, csakis oda juthatunk, hogy a fiatalabb szavazók, illetve a majdani szavazók megnyeréséhez nekünk is új eszközökhöz kell folyamodnunk.

Ezek az eszközök, mint például a fiatal tehetségek pozicionálása, az új típusú kommunikációs technikák alkalmazása, vagy az új platformok használata, nem ördögtől valók, s nem is valamiféle varázsszerek. Egyszerűen arról van szó, hogy azt a közösségi teret kell használni, amit a fiatal generáció, és ott azon a nyelven kell kommunikálni, amin a fiatal generáció is kommunikál. Nincs tehát helye sem az urizáló magatartásnak, sem az álszemérmes prüdériának.

Ez alatt persze nem a feltétlen szabatosságot, vagy a parttalan vulgaritást értem. Hanem ténylegesen és valóságosan azt a fajta nyelvet, amit a megnyerendő generáció a sajátjának ismer, ami tőle nem testidegen. Ezt a nyelvet, s a vele járó attitűdöt viszont az idősebb generáció véleményformálói nem tudják hitelesen tolmácsolni feléjük. De nem is nekik kell. 

Amit ez a bizonyos idősebb véleményformáló generáció tehet, az egyrészt kézenfekvő, másrészt erősen kívánatos. Meg kell teremteni a fiatalok számára annak a lehetőségét, hogy egyáltalán kapcsolódni tudjanak, na és kapcsolódni akarjanak ahhoz a csoportosuláshoz, amely a hazájukat szerető és féltő emberekből áll. És nem elég, hogy csatlakoznak, de arra is módot kell találni, hogy döntéshozó pozícióból tudják alakítani a történéseket. Legalább a saját korosztályukat érintő kérdésekben. 

***

Mert amíg egy Tusványosra jut húsz Volt, EFOTT, Sziget és hasonlók, amíg a romkocsmáknak nincsenek alternatíváik, egyszóval amíg mi nem kínálunk nekik olyan válaszokat az őket foglalkoztató kérdésekre, amely válaszokat később választási győzelemmé lehet konvertálni, addig minden cselekedetünket belengi a mulandóság köde. 2026 tavaszának köde.