A 13. lépcső – Bűvészinas
A tizenharmadik lépcső az a fok, amiről végre volt felfelé, de nem akkor, hanem sokkal később. Hasonlatosan ahhoz a hernyóhoz, amelyik folyton-folyvást sír, amiért ilyen rút testbe született, majd bebábozódásakor még keservesebben zokog, hogy lám, most meg már járni sem tud, aztán hernyó-öntudatvesztése utolsó tízmilliomodik másodpercében – amely pillangóléte első tízmilliomod másodperce – rájön mindennek az értelmére. Csakhogy a sokáig tartó kétségbeesés a magasban szárnyalva is úgy követi, mint karvaly a galambot, arra késztetve őlepkeségét, hogy a mardosó kétely ne szűnjön meg rágni őt: „Vajon aki most lepke, az válhat-e újra hernyóvá?”
***
Teltek, múltak az évek, ő pedig velük telt, múlt, nem szomorúbban és nem vidámabbul, mint kortársai, hiszen a gyermek, bárhová is szülessen, a mindent feloldó játék által képes egy röpke pillanat alatt meseországba, varázslatvilágba teleportálni. Igazi művészet ez. Vagy tán inkább bűvészet?
Az előbbinek semmi értelme nem volt számára, míg az utóbbit nagyon is kézzelfoghatóan megtapasztalta a tévében, vagy a Szent Istvánkor a faluba érkező mutatványosok csudálatos szemfényvesztései által. Ő is bűvész akart lenni. Átváltozásait rendre gyakorolta is, amíg végül tökélyre nem fejlesztette azokat. Ilyen trükkje volt a bármikori elájulás, amellyel a még nagyobb verést, vagy a még hangosabb, egészen arcközeli, nyálcseppköpős ordibálást lehetett elkerülni, sőt szülői riadalommá, bámulatosan bornírt pánikká konvertálni.
Ennek a varázsaltos tudománynak, ennek a kvázi szuperképességnek a mestermunkája az egyik Kossuth rádiós, húsleveses, kirántott húsos vasárnapon érkezett el, amikor is a kismiséről hazaérkezvén a család a konyhaasztalhoz ült, hogy ott elköltse a tradicionális, sosem változó ebédet.
Aznap is úgy volt, s egészen a levesig rendben is ment minden. Akkor azonban – mint valami krétakori aszteroida – érkezett a főtt hús, a kenyér, a savanyú uborka. Nagyanyja, aki közben megbarátkozott lánytalan fiúsága szörnyűségével, szokás szerint elkezdte cérnázni a melle húsát, amely folyamat abból állt, hogy a húst vékony cikkekre szaggatta, majd egy falat kenyérre tette, a tetejére picinyke sót hintett, s végül unokája szájába adta.
Fel se tűnt már neki apja szúrós tekintete és arcának ideges rángása, hiszen ez mindennapos volt, igazán nem tarthatta észben, hogy mikor mitől menne legszívesebben a falnak, bár azt tudta, hogy tőle, az ő személyétől kerül a legtöbbször ebbe a lelkiállapotba. Egész egyszerűen idegesítette az apját. Nem a szó szoros értelmében, hanem csak úgy, a létezésével. Aztán a sokadik ilyen piperkőcfalat után az apja ezt találta mondani:
– Jó hogy ki nem nyalja már a seggét, anyuka! Miért nem rágja meg helyette, aztán köpi a szájába?
Egy pillanatra mindhárman megdermedtek ettől a kitöréstől. Ám ő valamivel korábban tért vissza a valóságba, s mondta ki azt a számára ugyan értelmezhetetlen, de minden bizonnyal észveszejtően provokatív mondatot, amit az anyja folyton figyelmeztetőleg közölt az apjával, amikor az a kiürült savanyúságos üveg próbált nyúli:
– Te meg a savanyúság levét se ihatod meg!
…az a pofon, amit erre válaszul kapott, nem a legnagyobb volt, ami az apja tenyeréről az arcára vándorolt. De ahhoz elég nagy volt, hogy megbillenjen a széken. S ha már megbillent, jöhetett a bűvésztrükk: eljátszotta, hogy leesik, tehát leesett, és eljátszotta, hogy elájul, tehát elájult. Olyan ügyesen játszotta el, hogy valóban elájult.
Arra eszmélt, hogy az anyja a karjában ringatja őt az udvaron, és közben folyamatosan azt mondja, „most már tényleg elválok tőled, te állat”. Persze ez sosem történt meg. A szimbióta semmi áron nem szakad el az éltetőjétől.
Már a negyvenes éveinek a végén járt, amikor véletlenül, iratrendezés közben megtalálta a pofon magyarázatát abban az 1966-os kórházi iratban, ami az elvonón készült, és arról szólt, hogy apjának sem alkoholt, sem semmilyen más erjedő folyadékot, például savanyúság levét nem szabad innia.
***
Aznap este azonban ezt még nem tudta. Csak csendesen pihengetett a tévé előtti fotelben, kihasználva azt a túlzott figyelmet, amit a többiek iránta tápláltak. Igen, még az apja is. No, nem azért, mintha hirtelen megszerette volna. Csak hát nem igazán akarta ő azt a válást. S ha ehhez az kellett, hogy eljátssza a gondos apát, akkor ott egye meg a fene, az is ment neki.
A tévében azon az estén nem kedvenc hőse volt, hanem valami krimi.
Kedvenc hőse az a bűvész (hiszen a művésznek semmi értelme) volt, aki miatt megtanulta a trükközést, és aki miatt megfogadta, hogy ha felnő, vele fog a tévében szerepelni. Ezt a bűvészt Forgács Gábornak hívták, és ha valaha (meglehetősen sokszor, mondhatni, naponta többször) ilyen vagy ehhez hasonló helyzetbe került, sosem omlott össze. Egyszerűen csak arra gondolt: „Egy nap híres leszek, és Forgács Gábor lesz a barátom, akivel benne leszünk a tévében!”
Egy napon híres lett, és Forgács Gábor lett a barátja. Jóval az után, hogy… de ez már a tizenkettedik lépcső.
