A bárány és a kés

„Egy bölcs ember többet tud tanulni egy ostoba kérdésből, mint az ostoba egy bölcs válaszból.” (Bruce Lee)

Fotó: MTI (archív, illusztráció)

Vegyünk egy totálisan életszerűtlen helyzetet. Legyen ez a helyzet az, amikor a nyugati újságíró nem akarja megérteni, miért hadakozunk az idegen megszállók ellen, hiszen nálunk nincsenek is idegen megszállók. S amikor a hivatásánál fogva – optimális esetben – a megértésre és megértetésre szakosodott riporter megkapja a kérdésére a választ, ezt mondja: „Értem. De miért hadakoznak, ha nincs is önöknél ilyen probléma?” Mert úgy kérdez, hogy a válaszra valójában nem is kíváncsi. 

Pszichés isiász
Ezt a néhány kivételtől eltekintve az összes nyugati országra jellemző állapotot hívom én pszichés isiásznak. A szó junckeri értelmében persze. Amikor az ember megrészegül önnön jóságától, toleranciájától, elfogadásától, pszeudo-liberális attitűdjeitől. Amikor Christiane Amanpour leül beszélgetni Szijjártó Péter magyar külügyminiszterrel, és nemhogy a CNN, de még az ATV szintjét sem üti meg, na, olyankor érzi az ember igazán, hogy mekkora a baj. És nem! Az igazi baj, A BAJ nem a migrációs hullám.

Hanem ez a hozzáállás.

Sokan és sokszor írták le már – többek között én is – Róma végnapjainak ide illő analógiáját. A hatalmas világbirodalomét, amelyik szembe tudott volna nézni a kor új kihívásaival, de túlságosan nagy és erős volt ahhoz, hogy szembe akarjon nézni bármivel is. A barbárok pedig csak gyűltek és gyűltek a kapuk előtt. Az óriási különbség az, hogy ezek a barbárok csak római léptékkel voltak barbárok. Kultúrájuk teljesen eltért ugyan Rómáétól, de legalább volt nekik kultúrájuk. S az saját maguk színre lépése által teremtődött konfliktushelyzetet sajátosan oldották meg. Beolvadtak. 

Mert sokkal, de sokkal kevesebb olyan civilizáció élt a történelemben, amelyik harc, gyilkolás, pusztítás által tűnt el a föld színéről. Ha például Rómára gondolunk, a hét domb városa előttük azoké az etruszkoké volt, akikről szinte semmit, de legalábbis nagyon keveset tudunk. Ahogyan az etruszkokat megelőző proto-urbánus kultúráról sem, szintén Közép-Itáliában. 

Na, de a mi legújabb kori megszállóinkról gyakorlatilag mindent tudunk. Kik ők, honnan jöttek, mennyien vannak, mit akarnak. S hogy egyáltalán helyes-e velük kapcsolatban az iszlámot emlegetni, amely kultúra azért mégis csak annyi szépet és jót adott a világnak, akár kultúrában, akár tudományokban.

Kik jönnek? Honnan jönnek?
Európában jó ideje béke van. Ezt nem minden kontinens mondhatja el magáról. Vannak persze szerencsés földrészek, mint például Észak-Amerika, amelyik rendre máshová jár háborúzni. És vannak mérsékelten szerencsés kontinens-szegmensek, mint Dél-Amerika, ahol a szürke- és feketegazdaság működtetői igen gyakran idéznek elő országaikban polgárháborús viszonyokat. A migránsok, legalábbis az eddigi migránsok zöme a Közel-Keletről érkezik. Egyelőre kevesebb részük fekete Afrikából. Azért írom, hogy „egyelőre” és „eddigi”, mert ez a trend hamarosan meg fog változni. Még a mi időnkben. S akár innen, akár onnan érkeznek, semmiféle hithez nincs közük. 

Ha tehát háborús övezetekből életerős, harcedzett férfiak érkeznek, az mindig és csakis egyetlen egyet jelent. Területet foglalni jönnek, amolyan szálláscsinálókként. S teszik ezt úgy, hogy bizonyos dolgokban kivételt képeznek más kultúrák, illetve más korok megszállóitól. Nem hoznak ugyanis magukkal hozzáadandó értéket. Mert nem hozzáadni akarnak, hanem csak elvenni. Nem kínálnak ittlétükkel alternatívát nyújtani, mivel nem integrálódni akarnak, hanem minket a saját képükre formálni. 

S ezek csak a kisebb gondok, ha akármelyikükre használható a kicsi jelző. A legfőbb probléma az, hogy az önmagukban még odahaza rólunk kialakított képük változatlan marad. Mert erre a képre bizony mi nem cáfolunk rá. Mármint… mi, európaiak. A szemükben erőtlenek, családellenesek, individualisták, pusztulásra ítélt nép vagyunk. Csupán leölésre szánt bárányok.

És pontosan ezt teszik. Idejönnek, éles késsel a kezükben. S először megsimogatják a fejünket a kés lapjával. Finom, hűvös, sima, és mégiscsak simogatás. Tetszik nekünk. „Lám, milyen jóakaratúak!” – mondjuk. Aztán amikor már nem félve közelítünk hozzájuk, hanem a láttukra örömmel futunk a karjaikba, hogy magunk követeljük ki a késes simogatást, akkor már a nyakunkat cirógatják a késlappal. 

Aztán egyszer, amikor már a tenyerükből eszünk… ez a kés fordul kilencven fokot a torkunkon. Mi pedig… a mi kultúránk mosollyal az arcán vérzik el, egyre álmosabban, egyre erőtlenebbül, egyre fáradtabban, de boldogan. Önnön jóságunk örömteli tudatában. 

***
Hogyan is mondja Vergilius? „Timeo Danaos et dona ferentes.” Azaz: „Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is.” Chirstiane Amanpour nem fél, mert éppen a nyakát simogatják a kés lapjával, és ez kellemes. Mi sem félünk, de egész más oknál fogva. Mi azért nem félünk, mert nálunk az igazság pallosa. S markolata nem idegen a mi kezünktől, még akkor sem, ha hosszú évek óta nem forgattuk. De Zrínyik és Hunyadik, Dobók és Pongrátzok, Rákóczik és Knézichek vére csörgedezik ereinkben. Vegyes vér, megannyi népből. De mind magyar.