A Bolond és a Bölcs
„A tudós gyakran kételkedik, a tudatlan ritkán, a bolond soha.”
(Émile Auguste Faguet)
A Vándor időtlen idők óta járta a világot, hogy megtudja a végső igazságot. Azt, aminél nagyobb és magasztosabb, fenségesebb és sokatmondóbb már nem létezik. Azt a végső igazságot, ami keretbe foglal múltat és jövendőt, élőt és holtat, akár a Jin és a Jang, vagy a szentjánosbogár fénye, ami éjszaka, a csillagos ég alatt feküdve a látómezőnkbe kerül. Sok vidéket bejárt, sokakkal találkozott, s mind azt mondták neki, hogy messze, nagyon messze, a horizont legtetején túl, ahol már az is picinyke hangyának tűnik, aki előttünk áll, ott él remetei magányában a Bölcs. Ő az egyetlen ember ezen a Földön, aki minden kimondott és kimondatlan kérdésre tudja a választ. De egy embernek csak egyszer lehet kérdeznie tőle, és ő mindenkinek csak egyetlen kérdésére válaszol.
***
A Vándor végül 38 holdhónapnyi gyötrelmes gyaloglás után, a hegyeken és a folyókon túl, Marélia szurdokainak egyikében, egy kicsinyke, zöldellő rét közepén magányosan álló szikomorfa alatt találta a Bölcset, mélységes töprengésben ülve. S már éppen szóra nyitotta volna az ajkait, hogy feltegye a végső kérdést, amikor a Bölcs rekedtes hangján megszólalt:
– Mérhetetlenül unlak.
A vardani acélpenge nem hasítja szét olyan gyorsan egy karril koponyáját, amilyen gyorsan váltotta fel a Vándorban a mélységes tiszteletet a mérhetetlen harag.
– De hisz még meg se szólaltam! – ripakodott rá a kopasz, nagyszakállú vénségre.
– Nem kell ahhoz megszólalnod, hogy unjalak – dünnyögte somolyogva, csak úgy az orra alá a Bölcs.
– Hát milyen bölcs vagy te? – kiáltotta felháborodva a Vándor, mire a vénség felkacagott.
– Én? Semmilyen. Én a Bolond vagyok. A Bölcset 365 kőhajításnyira találod nyugatra.
Azzal a Bolond megfordult ültében, s immáron a szikomorfa törzse felé nézve… nos, lehet, hogy újfent töprengeni kezdett, de az is elképzelhető, hogy csak az orrát kezdte el piszkálni.
A Vándort mindez hidegen hagyta. Elindult, hogy megtegye az útja végét jelentő 365 kőhajításnyi távot, ami közel sem volt egyszerű feladat, lévén, hogy a földön egymás hegyén-hátán hevertek a mengálcsigák, amikből – tudta jól – ha egyet is eltapos, az istenek örökös tűzhalállal sújtják.
Óvatosan haladt hát, minden lépést megfontolva, bocskora orrával ügyesen jobbra-balra tolva útjából a szent puhatestűeket, amik minden érintésre hatalmas bűzfelhőt eregettek magukból védekezésképpen, ami olyan iszonyatosan büdös volt, hogy még talán az emberi hazugságnál is bűzösebben szaglott.
Így ért el hatszáznégy pillantás alatt egy újabb tisztásra, aminek a közepén egy másik szikomorfa állt, a fa alatt pedig… – na, ezt már a Vándor se hitte el – ugyanolyan szakállas vénség ült, mint a Bolond. De szóról szóra ugyanúgy nézett ki, még a tógáját is ugyanúgy redőzte, még a körmét is ugyanolyan piszkos barnássárgán hagyta. S a Vándor már éppen szóra nyitotta volna az ajkait, hogy feltegye a végső kérdést, amikor a Bölcs rekedtes hangján megszólalt:
– Mérhetetlenül unlak.
A döbbenettől megszólalni sem tudott. Csak állt ott némán, megkövülten. Nézte a Bölcset, az meg őt. Ezt a farkasszemes csatát vívták úgy 480 pillangószárnyverdesésnyi ideig, amikor a Vándor megunta a gyerekes játékot:
– Azt mondták, hogy… te vagy a Bölcs.
– Én vagyok – válaszolta egyszerűen a Bölcs, mert ő egyszerűen a Bölcs volt.
– Úgy nézel ki, mint a…
– Mint a másik vénség, innen nem messze, tudom, tudom. Ő az ikertestvérem. Csak ő bolond.
– Áruld el nekem, hogy miként lehetséges, hogy ugyanúgy fogadtatok, és ugyanazt mondtátok nekem?
– Iker-szinkronicitás. Olvass utána, nagyon érdekes – válaszolta a Bölcs, és nagyot sóhajtva fordult ültében a szikomorfa törzse felé. Lám, ismét eljött hozzá messziről, nagyon messziről egy vándor, hogy feltegye a végső kérdést, és helyette már megint ugyanazt kérdezte ez a nyomorult is, akárcsak a többi nyolcvanhatezer-négyszáz.
Pedig szívesen elmondta volna végre már valakinek, hogy aki a végső igazságot keresi, az a végén vagy belebolondul, vagy bölccsé válik, és onnantól bolondságnak tartja ezt az egészet.
