A cserépkályha

„Látod, kislányom, ez a legjobb a világon! A tűz, az otthoni tűz, s körülötte kedveseink. Ez mindennél több!”
(Guy de Maupassant)

Októberi gyerek vagyok, talán ezért nem szeretek fázni. Vagy esetleg azért, mert fázni senki sem szeret. Hála Istennek életem során sosem kellett házon, lakáson belül dideregnem, de azt máig vallom, hogy meleg és meleg közt óriási különbség van. Se gázzal, se szénnel, se elektromos módszerrel fűtve nem éreztem annyira intenzíven melegnek az otthon melegét, mint a fatüzeléses cserépkályhánál. S könnyen lehet, hogy ennek a fajta fűtési módnak nagy reneszánsza lesz mostanság.

***

Az a bizonyos kályha a régi házunk nappalijában állt, a szoba sarkából is uralva az egész teret. A mellette lévő szekrényen szépen érhetett a naspolya, a kályhatetőn vidáman sülhetett az alufóliába csomagolt mézes alma, a tőle fél méterre álló fatároló vödör mellett pedig lustán heverészhetett Cirmi, a nőstény cica. Ennek a kályhának az érintésekor tanultam meg egy életre, hogy a forró dolgokkal vigyázni kell. És ez volt az a kályha, amihez általános iskolás koromban előszeretettel érintettem hozzá matek dolgozat napján a lázmérő higanyos részét, hogy aztán 38-39 Celsius fokra leverve helyezzem vissza hónaljam alá, mielőtt nagyi bejönne, hogy ellenőrizze, valóban nem mehetek-e ma iskolába.

Azt a bizonyos kályhát kétszer is a lebontás réme fenyegette. Először akkor, amikor annyira olcsó lett a fűtőolaj, hogy mindenki eszeveszetten olajkályhákra cserélte a fűtőberendezéseit. Másodszor akkor, amikor felment a fűtőolaj ára, de az éjszakai áramé nagyot zuhant. Na, ekkor meg szaladtak az emberek az elektromos radiátorokért.

Az a bizonyos kályha harmadszorra nem úszta meg a darabokra szedést. Ekkor ugyanis az egész házat lebontották, hogy a helyére – falusi újgazdag státuszszimbólumként – új, emeletes épület kerüljön. 

***

Az új ház építésekor nagymamám ragaszkodott hozzá, hogy vegyes tüzelésű kazán ide, cirkogejzír gázkazán oda, azért a cserépkályhát rakják csak fel szépen a kisszobában! Pont abba a szobában, ami alatt a vízcsövek is bejönnek a házba, és ami a fürdőszoba mellett van. Így nem fog elfagyni sem a csőben lévő, sem a fürdőszobában lévő víz, mondta. S így lesz majd lehetséges melegen maradni akkor, ha a két kazán egyike sem lesz elég az egész ház felfűtésére. 

Nem lesz elég? Hiszen van gáz, van fa, van szén, amennyit csak akarunk. Mi az, hogy nem lesz elég? Sehogy se értettük. Ránk hagyta értetlenségünket. De, mint aki 1926-ban született, s elméjében őrizte apja történeteit a születése előtti nélkülözésekről, s mint aki túlélte a világháborút, a beszolgáltatások korát és ’56-ot, csendben bólogatva kifogásainkra, azért ragaszkodott ahhoz, hogy márpedig a cserépkályha fel legyen rakva a földszinti helyiségben. 

Abból a házból már rég elköltöztem. Azt a házat már rég eladták szüleim. És fogalmam sincs, hogy áll-e még a cserépkályha a kisszobában, vagy új tulajdonosa lebontotta-e. De a mostani történések tükrében a szokásosnál is jobban látom az értelmét. Ha egy nagy és modern épületgépészeti megoldásokkal felszerelt házban van legalább egyetlen olyan helyiség, ami ideig-óráig egy egész családot melegen tud tartani, akkor az a helyiség egy energetikai pánikszoba. 

***

Akinek tehát családi háza van, annak melegen ajánlom, hogy rakasson cserépkályhát! Azt leszámítva, hogy szükség, azaz faínség esetén minden vicik-vacakkal elboldogul, az sem utolsó szempont, hogy cserepei és kialakítása révén – a vaskályhákkal ellentétben – erősen hőtartó.

Jelenleg pénzre gyűjtök. Ha ezzel megleszek, szóba jöhet a ház, s utána a cserépkályha. Mert hogy rakatok egyet a nappaliba, az olyan biztos, mint amilyen biztos az, hogy az olajipari konszernek nem igazán vennék jó néven, ha az elkövetkezendő negyven-ötven évben megfizethető árban állnának rendelkezésünkre a megújuló energiaforrások.