A felkelő nap hazája
Erdélyben mindig felkel a nap. Még ha ott a megmaradás tekintetében a „ma” nem is hordozza magában az automatikusan bekövetkező „holnapot”. Így arrafelé nem a pipogya tétlenség, hanem a tevékeny, cselekvő közösségi magatartás a módi. És ez a kulcsa a nemzeti túlélésnek.
Különleges csodaélmény Erdélyben eltölteni egy-két hetet. Az ember szinte harapja a levegőt, az ámulatba ejtő táj szépségét pedig rögtön a szívébe zárja. Mintha a Kárpátok bérceinek külcsíne harmonizálna a hegylánc ölelésében élők belbecsével. Az ottani ember nem fogyaszt kilószámra adalékanyagokat, és ugyanígy személyisége sem tartalmaz felesleges allűröket. Minden letisztult, a szélsőséges álhízelgés helyett az őszinteség dívik.
Bizalmaskodás helyett bizalom, kedveskedés helyett kedvesség.
Bár a maholnap 103 éves Gyulafehérvári Nyilatkozat tejjel-mézzel folyó, kisebbségi jogoktól túlcsorduló Kánaánt ígért az őshonos magyar közösségnek, az autonómiáról a mai napig hallani sem akar a bukaresti politikai elit.
Az elmúlt évtizedek viszontagságait áttekintve könnyen megállapíthatjuk: az erdélyi magyaroknak igazán meglenne az okuk a panaszkodásra. De nem teszik. Csendben, példásan tűrnek.
Tűrték Ceaușescut, a falurombolást, a ’90 utáni román politikai elit változatlan jogi-politikai zaklatását. A 2004-es gyurcsányi gyalázatkampányt. Az árulást, a folyamatos arculcsapást. Azt, hogy évtizedekre hontalan érzelmi bolyongásra ítélték őket, mivel szülőföldjükön koszos magyarok, anyaországukban pedig „gyüttment románok” voltak. Ma azonban már zokszó nélkül, de még mindig számtalan lelki sebhelyet őrizve élnek ezek az emberek, akiket a jelenlegi budapesti kormány szerteágazó segítségnyújtása gyógyítgat.
Ők értik a lényeget. Felszínes személyes kapcsolatok helyett mély egymásrautaltságban gyökerező szeretet, pongyola emberi minőség helyett egyenes gerinc, szemforgatás helyett tiszta tekintet az, amivel szembetalálja magát az odalátogató.
Olyan szürreálisan önzetlen vidék ez, ahol előfordulhat, hogy az ember bekopogtat egy kora esti órán a kifejezetten szegény családhoz, és az útbaigazítást megkapva még ott is marasztalják vacsorára. Az özvegyasszony két fillérje – ismerős a történet? Ők nem a feleslegükből adnak a messziről jött vendégnek, hanem azt kínálják, amijük van. Nem kényszerből. Örömmel és zsigeri természetességgel.
Persze kiválóan hat az egyszeri társasági poén a székelyekről és a nem létező 70 fokos pálinka esetéről, vagy arról, hogy vajon a medve – ami nem játék – bemerészkedik-e olykor a faluba (egyébként Zeteváralján és Tusnádfürdőn bizonyosan).
Erdély mégis jóval több a róla szóló szállóigéknél.
Erdély a tiszta forrás, amelyből lelkileg, emberileg és identitástudat tekintetében meríthetünk.
Erdély a természeti kincsesláda – sóbányáival, fenyőerdőivel, tisztásaival, tengerszemeivel, völgyeivel és hegyeivel.
Erdély a művészeti oázis, a Szervátiuszok, Bartók és Kós Károly bölcsője és a tevékenységüknek értelmet adó ihletettség tárgya.
Erdély (és Partium) a kultúránk kiindulópontja, hiszen Koltótól Marosvécsig, Nagyenyedtől Farkaslakáig, Nagyváradtól a Házsongárdon át Szentegyházáig fellelhetjük azt, hogy mi, magyarok kik is vagyunk valójában.
Hogy jól érintik a megpróbáltatások az ott élőket? Nem biztos. Hogy helyzetük bármitől eltántorítja őket? Biztos, hogy nem.
Mert megnehezíthetik az anyanyelvük használatát, csorbíthatják a gyülekezési jogukat, razziázhatnak az ünnepi összejöveteleiken, fizettethetnek rekordbírságokat a jelképeik használata miatt, provokálhatnak a nagypolitikában, bebörtönözhetnek koncepciós per alapján székely fiatalokat, vagy akár másodrendű állampolgárként is kezelhetik őket.
De van, amit nem vehetnek el tőlük. A küzdést, az élni akarást, a szeretetet és a mély identitást. Azt, ami kútfője a megmaradásnak, a kitartásnak és az egészséges életszemléletnek. Azt a láthatatlan kötőanyagot, ami összekapcsolja és mindenfajta nyomorból kiemeli a közösségüket. Azt, ami jobb magyarrá teszi őket az anyaországiaknál.
A meggyőződést, hogy Erdélyben mindig felkel a nap.
