A halálos kór legyőzése

„Jézus rájuk nézett, és így szólt: »Embernek ez lehetetlen, Istennek azonban minden lehetséges«.”
(Máté 19,26)

Olvasatomban a kereszténység (főleg a római katolikus közösség) nem azért gyenge, mert a legüldözöttebb világvallás, hanem azért a legüldözöttebb, mert gyenge. És ahogyan a legyengült embert a legkisebb betegség is ágynak döntheti, úgy hatalmasodik el rajtunk minden picinyke társadalmi kór. Néha olyan formában, aminek nem is lenne szabad ezt a folyamatot erősítenie.

***

Szeretem a szilveszteri hálaadó szentmiséket. No, véletlenül sem a záróének előtti éves összegzés, hanem az azt megelőző, az áldozás után énekelt Te Deum miatt. Ez az ősi hálaadó és esdeklő imádság a Krisztus utáni IV. századtól kezdve a legmagasztosabb egyházi énekeink között foglalt helyet, s az év utolsó napján mindig valamiféle megmagyarázhatatlan fölséggel, a Teremtő valódi jelenlétével ajándékozza meg azokat, akik a szentmisén éneklik. 

Idei Te Deumomat azonban egy negatív katarzis követte. Ennek oka pedig az alig ötezer lelkes kisváros plébánosának éves lajstroma volt. Azaz annak egy bizonyos része. Miután a születések és elhalálozások emberi rendjén átvágta magát, közvetlenül a csekély számú házasságkötés után így folytatta:

„Idén 52-en elsőáldoztak. Sajnos közülük a többség aznap volt utoljára templomban. Úgy látom, amíg régebben azt mondtuk, hogy a 12-13 évesek »kibérmálkoznak« a templomból, most a jóval fiatalabbaknál mondhatjuk, hogy »kielsőáldoznak«. Nincs ez így jól! Szóljanak a gyerekeknek, hogy a szentmiséket látogatni kell!”

„Szóljanak a gyerekeknek?” – gondoltam, magamban a fejemet csóválva. Hiszen abban egyetértünk, hogy a gyermek nevelése elsősorban a szülők feladata. Ám a gyermek hitre nevelése a lelkiatya feladata lenne. Elsősorban legalábbis, mert ugyanígy ide sorolhatjuk az egyházközség minden tagját. 

Csakhogy a gyerekek ezen a ponton három hatalmas problémával is szembe találják magukat. És egyik probléma megoldása sem az ő feladatuk.

***

Az első probléma a szülői példamutatás. A kisgyerek ugyanis másol. A kisfiú jobbára az apukát, a kislány pedig az anyukát. És ha a családoknál tipikus lenne, hogy apa és anya, de legalább az egyikük rendszeresen jár templomba, jó esély van arra, hogy legalább az azonos nemű gyermek utánozni próbálná. 

Csakhogy a szülők többsége egész egyszerűen nem jár szentmisére. Sokszor már a fő- és parancsolt ünnepeken sem. Miért járjon hát a gyerek? Kiváltképp, ha a szülők (már ha épp nem váltak el) amúgy sem engedik el őt egyedül sehová, pláne nem egy éjféli misére. 

A szülői passzivitás ugyanakkor nemcsak a templomkerülésben, hanem az úgynevezett ünnepkerülésben, vagy inkább ünnep-konvertálásban is megnyilvánul. Hogy mit is jelent ez az ünnep-konvertálás? Egész egyszerűen azt, hogy a Megváltó születésének vagy Krisztus feltámadásának ünnepét a mértéktelen költekezés és a mértéktelen fogyasztás „ünnepévé” silányítottuk. Ezzel pedig nem csupán magunktól, de gyermekeinktől is megvontuk annak a lehetőségét, hogy e jeles napok szakralitását átélhessék.

Amit pedig a gyerekek helyette kapnak, az a tespedés, az unalom, vagy az ünnepi családi együttlétek átalakulása a meghittségből a passzív vagy aktív agresszióba. 

***

A másik súlyos probléma az egyház érdektelensége a legifjabbak generációs különbözőségeinek áthidalására, már legalábbis a tekintetben, hogy ezt a sokszor súlyosan internetfüggő nemzedéket érdekeltté tegyék a szentmisék látogatásában. 

Ha pedig teszik, vagy próbálják tenni, jobbára rosszul teszik. Gondolok itt elsősorban az egyházi zenére, ami a ’70-es évektől kezdve próbált olyasformán megújulni, hogy a népénekeket felváltsa valami olyasfajta zenei kompozíció, ami annyira közel áll a fiatalok ízléséhez, hogy netán magukénak is mondhatják majd.

Azért a zenét említem első helyen, mert ez a legnyilvánvalóbb kohéziós erő a fiatalok „megnyerésére”. 

Ezek az újhullámos egyházzenei próbálkozások azonban rendre borzalmas eredményt hoztak. A primitív akkordkísérettel előadott bugyuta dalocskák nemhogy több fiatalt vonzottak volna, hanem sokakat pont ezzel tartottak távol a szentmisék látogatásától és az aktív hitélettől.  

Bárcsak mondhatnám, hogy azóta minden megváltozott. De ez nem így van. Még jó hangú, jó előadókészséggel megáldott mostani sztárok sem képesek átlépni azon az ízlésbeli ajtón, ami az értékesen szépet az értéktelen bóvlitól elválasztja. 

És rögtön itt van korunk legújabb kihívása, a világjárvány, ami sajnos a vallásgyakorlásra is rányomta a bélyegét. Hiszen amíg a felnőttek körében valamicskét növekedett az (online) szentmise-látogatások száma, addig a Z, és a magam sem tudom már, milyen betűvel illetett legifjabb generáció képviselői úgy érezték, hogy a szekularizmus méltatlanul tör be arra a platformra, ami az övék, és csakis az övék.     

***

A harmadik probléma, amivel a gyermek szembenéz – feltéve, de nem megengedve, hogy e három probléma egymásból eredeztethető –, nem más, mint az egyházközösségek felbomlása. Ezt bizonyítandó nincs szükség semmiféle statisztikára vagy reprezentatív felmérésre. Elég, ha a hétköznapokon vagy évközi vasárnapokon belépünk egy templomba. A kongó üresség mindennél beszédesebb.

Ha a gyermek szemével nézzük a dolgokat, ő miért akarna egy olyan közösséghez tartozni, ami elméletileg még talán, gyakorlatilag viszont már régóta nem létezik? Miért érezné úgy, hogy neki elsőáldozás után bérmálkoznia kellene, hogy a Szentlélek ajándékainak befogadásával az egyház teljes jogú felnőtt tagjává válhasson? Hiszen ki akarna egy üres klubban klubtag lenni?

S hogy a kedves olvasó ezt az írást ne valamiféle dorgálásnak vegye, e pontot hívom fel figyelmét az általam használt többes szám első személyre. Ugyanis saját magamat sem vonom ki a felelősség súlya alól. 

***

A kereszténység gyenge és ezért beteg. Úgy, és csakis úgy tud megerősödni, ha élünk vele, hogy éltethessük. Abban a pillanatban, amikor újra megteremtjük a Krisztusért nemcsak meghalni, de élni is akaró Élő Egyházat, úgy megerősödünk, hogy semmiféle üldöztetésben nem szenvedünk kárt. 

A halálos kór legyőzéséhez nem kell mást tennünk, mint hinnünk. Újra. Minden másban számíthatunk Isten segítségére, ahogyan Jézus Krisztus is megígérte nekünk:

„Embernek ez lehetetlen, Istennek azonban minden lehetséges.”