A kislány húsvéti főzése

„Hazugságot rejthet világos látszat is.” (Euripidész)

A kislány húsvéti főzését egy bizonyos Harrison Forman, a The New York Times és a National Geographic egykori fotósa örökítette meg 1960-ban Budapesten. Egy közösségi oldal régi képekre szakosodott oldalán akadt elém, s időutazásnak éppenséggel kiváló volt. Pláne, hogy a fotográfián látható kompozíció hatalmas vitát eredményezett.

Környezetében nézve

Mielőtt a fotón látható életképet górcső alá vennénk, beszéljünk kicsit a színhelyről és a készítőről. Utóbbinál elegendő egy kurta mondat. Nem volt jelentős fotós, nem alkotott kiemelkedőt. Előbbihez azonban számos dolgot nem árt tudni (vagy újra felidézni) ahhoz, hogy a képet a maga valójában láthassuk. 

Csupán négy évvel vagyunk dicsőséges szabadságharcunk leverése után. Kádár János teljhatalma csúcsán, több száz kivégzettel, több tízezer bebörtönzöttel és több százezer elüldözöttel a „szakmai portfoliójában” élet és halál ura. A magyaroknak – s főleg a nagyvárosiaknak – alig van mit enniük. Igaz, a gazdaság dübörög, de csak amolyan szocialista módon: hatalmas értékű bauxitot és uránércet exportálunk például a Szovjetunióba, ahonnan cserébe nem pénzt, hanem silány minőségű alumínium és acél háztartási eszközöket, gyatra gépeket kapunk.

Nincs ugyan már jegyrendszer, s a korábbi, sokkal áldatlanabb állapotok is jelentősen enyhültek, ugyanakkor a szocialista hiánygazdaság emblematikus velejárójaként a boltokban szinte semmi. Nem ritkán az alapvető élelmiszerek, háztartási cikkek, ruházati anyagok, s más effélék is hiányoznak a polcokról. Csak kevés olyan szerencsés akad, aki a nyugati segélycsomagokból vagy a sportolók, hivatalnokok által becsempészett cikkek segítségével ideig-óráig el tud feledkezni arról, hogy a diktatúra még a selyemharisnyát mint importcikket sem engedélyezi. A francia és olasz romantikus filmeket kedvelő leányok és asszonyok ez idő tájt húznak mezítelen lábuk hátsó felére szemceruzával, vagy benyálazott grafittal egy vékony, fekete csíkot, mintha harisnya lenne rajtuk.        

„Micsoda kosz”

Így érkezik meg az amerikai fotós Budapestre, hogy masinájával megörökítse azt a híres-neves szocreált, amiről minden bizonnyal borzalmakat hallott suttogni abban az országban, ami Európa szerencsésebbik felének Marshall-tervet adott, hazánk részére meg csak annyit, hogy Jaltában megígérte Sztálinnak: annyi embert hurcolhat el tárgyalás és következmények nélkül szovjet újjáépítésre, amennyit nem szégyell. A generalisszimusz pedig nem volt szégyellős. Ahogyan ígérgetésekben a művelt nyugat sem ’56-ban. Szavakban mindent – tettekben semmit. Nagyjából így lehetne jellemezni azt a fajta segítségnyújtást, amivel harcunknak kívülről segédkezett. Nagyobb volt ugyanis a félelem a III. világháborútól, s fontosabb volt Szuez miatt aggódni, mint hogy távol Washingtontól hogyan tengeti napjait az elnyomásban egy maroknyi nép. 

Érdekességnek, újságírói zsargonnal élve „kis színesnek” azonban jó volt néha ide kalandozni. A fotós tehát romantikába és – mai szóval élve – „cukiságba” csomagolt borzalmat jött fényképezni. És tervét sikerre vitte. A húsvéti ebédet főző, meglehetősen alultáplált kislány fotója a mocsok és a nélkülözés egyik szimbóluma lett. Lám, így élnek a magyarok, lehet őket sajnálni, de valójában a tisztaság iráni vágy valamiféle attitűd, tehát ennek hiánya a példa arra, hogy ez a furcsa nyelvű nép meglehetősen primitív hozzánk képest. Ez a magyar kislány mocskos ruhában, szutykos konyharuhákkal felaggatott koszos konyhában főz a borzalmasan piszkos edényeiben valami kimondhatatlan nevű, minden bizonnyal undorító kotyvalékot, amit ők töltött káposztának neveznek. Hát emberek ezek? 

Látni és láttatni

Csakhogy a fotós valójában nem ezt látta, hanem ezt akarta láttatni. Amit látott, az egy valóban alultáplált gyermek, aki egy vegyes tüzelésű sparhelten főzi a húsvéti ebédet, az enteriőr alapján egy valószínűsíthetően városi bérház lakásában. A kislány – nyilván a fotó kedvéért – a legszebb ruháját veszi fel, sötét dzsörzé szoknyát és kötött pulóvert. Mindkettő elég viseltes, de a soványságából sejteni lehet, hogy a család nem dúskál az anyagiakban. Azt sem tudjuk, hogy hány testvére van és hogy miért nem az édesanyja szorgoskodik ott. Ha ugyanis az anya halott, s ennek a gyereknek egyedül kell ellátnia az egész családot (ami még 1960-ban sem ment ritkaságszámba), akkor nem csodálkozhatunk túl sok mindenen. 

De vajon valóban kosz van? Nos… nem. Az tény, hogy a mai patikatisztaságot akkoriban nem lehetett elérni. A fa hamuja, a szén pora bizony minden rárakásnál egy kicsit szállt a konyhában, s ráült a platnira is. Nemkülönben a szabályozhatatlan hőfok miatt kifőtt levek. Az edények azonban tisztára súroltak, hátul a rézcsap szidolozva van (ezt a fémtisztítót még akkor is lehetet kapni, amikor élelmet nem), s a konyharuhákból se gondoljunk valami fertőző armageddonra. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a csőrös kávéfőzőt ezzel csavarták szét, a szénporos tűzhelyfogantyút ezzel nyitották ki, s amikor tüzelőt tettek a tűztérbe, ezzel törölték meg kezüket. Mosni pedig hetente mostak. Valamint a konyha volt a közösségi tér. Ha tehát az apuka szerelt valamit, vagy cipőt pucolt, ő is ebben törölte meg a kezét. S hogy újabb „borzalmakat” említsek, sok helyen ez a helyiség nemcsak nappali és konyha, hanem fürdőszoba is volt. A gyerekek vajlingban, a nagyobbak mosóteknőben, dézsában fürödtek. 

***

A mai kor embere hozzá van szokva a steril környezethez. És hozzá van szokva a látszathoz is. Ahhoz a fajta látszathoz, amit a reklámokban lát, s amit aztán a közösségi oldalakon ő maga is produkál. Nehezen elképzelhető ugyanis, hogy mindenki öltönyben és kiskosztümben főzőcskézik, odahaza vasalt ingben és nyakkendőben jár, s bár három kisgyereke van, de lakása mindig úgy néz ki, mint az IKEA-katalógus. 

Kíváncsi lennék rá, hogyan él most ez a kislány? 11-12 éves lehet, mondjuk, hogy 1948-as születésű, vagyis idén 72 éves. Innen is kívánok neki a szerkesztőség minden tagja nevében hosszú és boldog életet! S ha ez egyáltalán lehetséges, keresse meg szerkesztőségünket! Elbeszélgetnénk kicsit. Akár még erről a régi képről is! 

Addig viszont áldott húsvétot kívánok minden kedves olvasómnak!

Krisztus feltámadt! Alleluja!

Valóban feltámadt! Alleluja!