A koraszülöttek világnapjára
„A koraszülött csecsemő apró és törékenynek tűnik, de soha ne becsüld alá bátorságát, erejét és határozottságát.”
(Julia Toivonen)
November 17-e a koraszülöttek világnapja. Mivel pediglen tervezett méhlakásomból egy hónappal a hivatalos érkezésem előtt ki lettem lakoltatva, magam is érintett vagyok e témában. Ráadásul születésem története egyszerre korlenyomat és szociográfiai kitekintés is.
***
Történt, hogy ez év október 19-én furcsa beszélgetésben volt részem Csach Gáborral, Balassagyarmat polgármesterével.
– Egy napot megkésve, de annál boldogabb 52. születésnapot kívánok, polgármester uram! – mondtam neki, mikor összefutottunk.
– Köszönöm szépen, VBT! – válaszolta ő.
– Nyugodtan visszaköszönthetsz holnap, mert akkor meg nekem lesz. És szintén 52.
– De én nyolc hónapra születtem.
– Én is.
– De én Salgótarjánban.
– Én is.
Ezen aztán szépen elgondolkodtunk. Hogy hát anno két napos differenciával, de mégiscsak ott feküdtünk egy teremben annak idején 1969-ben, amikor júliusban Armstrongék a Holdra szálltak, mi meg két hónapra rá a Földre. Persze a kis lépések még várattak magukra, mert mindketten annyit nyomtunk, mint egy vekni kenyér.
És mi van, ha esetleg elcseréltek minket? Lehet, hogy én vagyok a város polgármestere, ő meg publicista? Na, de legalább a zene szeretete közös bennünk, lévén, hogy Gábor a Heb Dajörben, majd a Kinopuskinban is zenélt.
S ha már itt tartunk, leírom születésem hiteles, vagy legalábbis a kevésbé kamuszagúnak tűnő elmondások alapján íródott történetét!
***
Korai születésemet a kispesti Vörös Csillag Traktorgyár Dutra D4K jelű, összkerék-meghajtású mezőgazdasági vontatójának köszönhetem. Ez vitte haza aznap a falu határából anyukámat, aki – dacára előrehaladott állapotának – csak kiment azért a földekre dolgozni. Amint pedig hazafelé ballagott, a temető magasságában felvette őt Józsi, a traktoros, hogy hát ő szívesen lesz a fuvarja.
Így került anyukám aznap a tervezettnél hamarabb, ám köszönhetően a Dutra kemény rugózásának, némileg alhasi turmixban részesítve haza. Ennek aztán az egyre erősödő fájások képében meg is lett az eredménye.
Nosza, szóltak hamar a párttitkárnak, akinek ugye volt telefonja, hogy szóljon be a gyarmati mentősöknek, akik sietve ki is érkeztek, természetesen a szokásos Nysa 520 S fantázianevet viselő kocsijukkal, ami csak kicsivel rázott jobban, mint a Dutra. Akkori elmondások alapján ez a típus sokszor már 125 ezer kilométert is meg tudott tenni selejtezés előtt, és motorját is elég volt 30 ezer kilométerenként cserélni.
Így zötyögtek be anyámmal (na és természetesen sub rosa velem) Gyarmatra, ahol közölték, hogy koraszülött inkubátoruk nem lévén, nem vállalják a felelősséget. Irány tehát a vadregényes Salgótarján, amiről tudni kell, hogy a szénbányák, a vasgyárak és az üveggyárak árnyékában olyan hangulatot árasztott, amitől az itt lakók még azt is irigyelték, aki Ózdon vagy Dunaújvárosban él. Viszont az 1950 óta eltelt 19 évben, amióta a komcsik elvették a megyeszékhelyi rangot Balassagyarmattól, olyan gyorsan nőttek ki a földből a szürke panelsorok, amilyen gyorsan a gyom üti fel a fejét a kapálatlan senkiföldjén.
Odajutásom ellenben korántsem volt olyan egyszerű, amilyennek elképzelné a kedves olvasó. Logisztikailag ugyanis meg kellett oldani, hogy a gyarmati mentősök kocsijából átkerüljek a tarjáni mentősök járművébe, lehetőleg még anyába csomagolt állapotban.
Így esett, hogy a gyarmatiak egészen a Szécsény határában fekvő benczúrfalvi elágazóig vittek, ahol némi várakozás után meg is jelent a tarjáni csapat, még éppen időben megakadályozva, hogy hivatalos passzusaimban egy útelágazás helyrajzi száma legyen megjelölve születési helyként. Ez éppoly körülményes lett volna, mint anyai dédnagymamám neve, aki Páris Terézként látta meg a napvilágot (bár hercegi felmenői tudtommal nem voltak Veronában), s ennek következtében háromszor kellett elírás miatt új személyi igazolványt csináltatnia, köszönhetően Párizsnak.
***
Maga a születés nem volt egy nagy etwas. Már legalábbis nekem, hiszen a 2 kilós súlyt csupán 30 dekával haladtam meg, s nagyanyám elmondása alapján még másnap is úgy néztem ki, mint egy kókadt nyakú galambfióka.
Némi riadalmat csupán az a néhány centi altesti fölösleg jelentett családom számára, amit lehetetlenség volt eltitkolni. Kislányt vártak ugyanis. Már a nevem is megvolt: Szilvia. Akkoriban gyakori leánynév volt ez, hatására annak a talán NDK-s kémsorozatnak, aminek főszereplője egy Sylvia nevű titkosügynök volt. Csak hát anno nem volt még ultrahang, pláne nem olyan, ami már az első pszeudo-szelfit is ki tudja nyomtatni, hogy a kedves szülők lépten-nyomon mutogathassák ismerőseiknek, akik legfeljebb 3D-mintás Rorschach-tesztként tudnak tekinteni az effajta piktúrákra. Így jobbára abból következtettek a leendő gyermek nemére, hogy az anyuka hasa hegyes, vagy inkább gömbölyű, hogy az uborkát kívánja-e jobban vagy Magyarország felszabadulását, és még sorolhatnám.
Nem identitásom kibontakozását mindenesetre nagyban meghatározta ez a momentum, mely a számomra akkor még nem értelmezhető rózsaszín plédes kihozatal nyitányával kezdődött, s az otthoni légkörben elmondott nagymamai szavakban tetőzött, miszerint „olyan lesz, mint az apja.” S ez egy anyós szájából ritkán jelent jót.
***
Másmilyen lettem, mint apám. Hogy jobb, vagy rosszabb-e, ennek megítélése nem az én dolgom. Azt is elmondhatom, hogy később sem döntöttem úgy, hogy a leányvárást betetőzendő nemet váltok. Sőt mi több, annak az uniós jogszabálynak sem akarok megfelelni, melynek értelmében bármikor szülhetek.
A lényeg, hogy itt vagyok, megvagyok, élek. S dacára e viszonylag könnyed hangvételű, nyomokban ugyan családi tragédiákat tartalmazó írásnak, így a végére hadd komolyodjak meg kicsit!
Az életet Istentől kapjuk, s neki is adjuk vissza. Hogy mikor kezdődik ez az élet, azt nem mi szabjuk meg, ahogyan a végébe sincs beleszólásunk. De azért ember az ember, hogy az elejét veszélytelenné tegye, a végét pedig úgy hosszabbítsa meg, hogy az ne fájdalmakkal teli legyen.
Olyan korban élünk, amikor a családoknak nem kell tíz-tizenkét gyermeket vállalniuk, hogy belőlük legalább három-négy megélhesse a felnőttkort. Olyan korban élünk, amikor extrém rövid kihordású, extrém alacsony születési súlyú kisbabáknak is lehetőségük van a teljes, egészséges életre.
Becsüljük meg ezt! És szeressük nagyon a gyermekeinket!
