A lefelé fordított kép

„A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak. Az első látszat sokakat megtéveszt. Ritka tapasztalások meglátása az, amit gondosan elrejtettek.”
(Gaius Iulius Phaedrus)

A látszatra mindig ügyelni kell. De nem a köznapi értelemben, mert abban bizony fő az önazonosság. A látszat, amire valójában figyelni kell, az a vélhetően irányított cselekvéssorozat, ami elsőre mindenkiben értetlenséget szül. Pont, mint a lefelé fordított kép.

***

A lefelé fordított kép mindig egy vászonnal, egy festővel és négy zsűritaggal kezdődik, valahol, messze-messze, egy távoli tehetségkutatóban, ami emberek millióit szegezi a fotelhez és készteti arra, hogy sms-ekkel, lájkokkal, miegymással segítsék eldönteni, ki jusson tovább és ki ne. 

A festő bejön a színpadra, udvariasan középre áll, elmondja a nevét, hogy hány éves, van-e házastársa, gyereke, egyszóval csupa olyan információt, ami senkit se érdekel. Majd se szó, se beszéd, elkezd festeni. Határozott, ámde kusza ecsetvonásokkal. Amolyan ad hoc módon, ahogyan például az erre a trükkre betanított állatkerti elefánt, akinek aztán viszonylag magas áron el is adják a mázolmányait. Persze nem olyan magas áron, mint amilyen horribilis összegekért az a fajta igazi művész alkot, aki sebtapasszal banánt ragaszt a falra, de azért na. 

Ez a mi festőnk is ügyes amúgy. Máskülönben. Jobb híján. Látszik rajta, hogy érti a dolgát, hiszen az ecsetnek is a jó végét fogja és a jó végét mártja a festékbe. Mégis… az összkép valahogy nem áll össze. Pont, mint amikor valaki szakácskönyv nélkül akarja elkészíteni a Wellington bélszínt, de csak pulykamelle, virslije és brokkolija van hozzá. A produkciónak ezen a pontján a nézők többsége – amellett, hogy halálra unja magát – halálosan biztos abban, hogy ez a szerencsétlen balek úgy ki fog esni, mint a sicc.  

Természetesen egymás után unják el magukat a zsűritagok is, akik könyörtelenül rányomják a nagy, pirosan világító ikszet a produkcióra, ezzel is jelezvén, hogy lefőtt a leves, lehet szépen hazafelé menni, és keresni valami tisztességes szakmát, mondjuk a szobafestő-mázolót vagy ilyesmit. 

Az a negyedik zsűritag viszont… kitart. S amikor már egyetlen olyan ember se ül a nézőtéren, aki ne lenne tudatában a hamarosan elkövetkezendő csúfos bukásnak… az alaktalan masszához hasonlatos képet a festő 180 fokkal elforgatja. 

A vásznon előtűnik egy Michael Jackson-arc. Csodálatosan, vibrálóan, élethűen. 

A közönség állva tapsol, valósággal őrjöng, a negyedik, állhatatos zsűritag pedig gúnyosan és megvetően néz három társára. 

FORDÍTSUK MOST MEG EZT AZ ÍRÁST 180 FOKKAL!

Képzeljük el, hogy mi vagyunk a többség, akik a többségi akarat kifejezéseképpen alkotmányozó többséget szavaztunk meg a választásokon. Nem is egy választáson, hanem többön is egymás után. Mi vagyunk hát a zsűritagok és a nézők is egyben.

A színpadra pedig egyszerre, csapatként lépnek ki a versenyzők. Egyikük egy olyan fiatalember, aki populista módon, ordibálva akarja elhitetni magáról, hogy proli gyerek, pedig odahaza stócban állnak a milliók. Másikuk önmaga paródiáját adja elő részegen, rengeteg szótévesztéssel és képzavarral. Harmadikuk különleges képessége, hogy úgy tud ordibálni, hogy attól teljesen eltorzul és elvörösödik a feje. A negyedik, egy szőrmók fiatalember azt adja elő, hogy olyan fiatal, aki érti a fiatalokat, azok pedig őt, tehát úgy beszél az ifjúság nyelvén, ahogy Assisi Szent Ferenc a madarakén. 

A színpadon óriási a káosz. Az embernek annyifelé kell figyelnie, a tetejébe olyan harsányan, annyira sok helyről kapja az élményt, hogy az agya valósággal beleszédül. Ráadásul kezd mindenkinek olyan érzése támadni, mintha ez a sokféle sok ember nemcsak hogy őrült lenne, de nem is egy csapat részei, hanem az is lehet, hogy csak a folyosón álltak össze a nagyobb siker reményében. 

Csakhogy a produkció vége felé az egészen addig különféle stílusban, különféle magasságokon és erősségeken elmondott trágárságok hirtelen összehangolódnak. S a ricsaj bántotta füleknek, a káosz által megbénított agyaknak annyira hatalmas felüdülést jelent a jól kivehető, közepes tempóban, közepes hangerőn kántált „O1G”, „Bajszos sz@r”, „Fidesz, takarodj!”, hogy a kezdeti unalmas érdektelenséget felváltja az a fajta közösségi érzés, ami az együtt gondolkodás érzetét kelti. A nép, székeikből felállva, velük együtt kántál. 

Aztán… ők jutnak tovább.

Mert csak darabjaikban voltak őrültek. Csak egyenként voltak populisták. Csak egymástól elválasztva tűntek amatőrnek. Valójában évek hosszú során át gyakorolták ezt az egyetlen, összehangolt produkciót. Az idejükből kitelt, hiszen felelősség nem nyomta a vállukat. Támogatóik is akadtak – idehaza és külföldön egyaránt. 

***

Lefelé fordított képet festeni óriási kockázatot rejt magában. Mi lesz, ha idejekorán megunják a nézők? Mi van, ha magunk is elkezdünk kételkedni saját magunkban? Mégis, ha nincs más mód, csak az, hogy reszkírozzunk, hogy egyetlen dobásra tegyünk fel mindent, akkor – más nem lévén – ez is járható út.

Ezért fontos, hogy tisztában legyünk vele: nem minden részeg részeg, és nem minden ostoba ostoba.