A legjobb indok

„A kifogások gerendák, amelyekkel a kudarc házát építed.”
(Donald Wilder)

Minden korszaknak megvannak a maga fő indokai, vagy inkább kifogásai, amelyek egyrészt senki számára nem szorulnak egyéb magyarázatra, másrészt jolly jokerként bárhol, bármikor felhasználhatók. Ugye, kitalálta a kedves olvasó? Igen! A mi joker szavunk a Covid.

***

Van annak valami sajátos íze, ha az ember fia egy hangversenyre beülve három óra hosszat kortárs zenét hallgat. Nem azt mondom, hogy olyan, mint a fogfájás, hanem azt mondom, hogy amennyiben az ember fia (jelen esetben én) erre a bizonyos koncertre már eleve fogfájósan ül be, akkor bizony jelentkezhetnek mellékhatások. Pláne ha a hegedű vagy a klarinét disszonanciája (szigorúan szerzői utasításra) a gyökerekig hatol. Hiába, na, a melódiák rezgéshullámai időnként a szívhez való szólás közben elidőznek a fogíny táján. 

S már éppen törölném le szemem sarjából azt a könnycseppet, melyet az engem citromnak néző fájdalom facsart oda, amikor a rendező a kórus Vivaldija előtt megszólal:

– Vivaldi persze nem zongorára, hanem szimfonikus zenekarra írta ezt a művét, de hát ezekben a covidos időkben nem kockáztattunk.

Úgy kacagok fel magamban, mint egy zebralábszárat rágcsáló foltos hiéna. Hiszen a terem teli van, a székek normális közökre vannak egymástól, a folyosón pedig a szünetben – a kánikulára való tekintettel – mindenkinek ingyen ásványvizet osztogattak, s a műanyag poharakat nem kevesen össze-vissza fogdosták válogatás közben, hiszen nem mindegy, hogy melyik vizet veszi el az ember az ugyanolyan poharak közül…

Az eset pikantériáját növeli, hogy pontosan tudom: négy nap múlva a szomszédos helység templomába egy szimfonikus zenekar érkezik. 

De persze Covid. Szóval mind, akik ott vagyunk, egyetértőn és együttérzőn bólogatunk. Bizony, a koronavírus, amint azt mindenki tudja, a szimfonikusokon keresztül támad a legjobban. Ez a híres-hírhedt bayreuthi mutáns.     

***

Amikor vége a koncertnek, farkaséhesen és teveszomjasan… Na, jó, ez utóbbi szerkezet nem létezik, de igény azért lenne rá, mert micsoda dolog, hogy csak az éhségre van állatunk, a szomjúságra meg semmi? Szóval éhesen és szomjasan hagyom el a termet, s csak úgy füstölgök magamban. Na, nem mérgemben, hanem mert rágyújtok (GYEREKEK! NE DOHÁNYOZZATOK!)

Az épületből kiérve arrafelé veszem az irányt, ahol a hangverseny utáni állófogadást tartják. S amint megyek az este 10 órakor már szinte teljesen kihalt kisvárosban, egy nő jön velem szembe. Meglepődöm. Nem magán a nőn. Isten látja lelkemet, jött már velem szemben nő nemegyszer. Sőt volt, hogy a velem szembejött nő egy idő után szembe is helyezkedett velem. De meglepődésem oka más természetű, amolyan textilalapú meglepődés. 

Merthogy a hölgyön maszk van. Feloldások után jó pár héttel, üres utcán, késő este. S ha ez még nem lenne elég a meghökkenésemhez, amikor egymás felé közelítünk, három lépés távolságra elhátrál mellőlem. Ösztönösen zakóm zsebéhez kapok, hogy előrántsam és megmutassam neki védettségi igazolványomat, de végül inkább hagyom, hogy nagy ívben kikerüljön.

***

A szokásos éves koncert utáni szokásos éves állófogadás, mely minden évben szokásosan pezsgővel indul, most tortával kezd. Nem valami erős kezdés, de az éhes ember az ingyen szénhidrátnak inkább örüljön, mintsem reklamáljon miatta! S ha nem is veszi el az éhem úgy, mint három-négy szelet emberes rántott hús, azért némileg helyrebillenti vércukorszintemet. 

Csakhogy a szokások továbbvitelében – úgy tűnik – nem jeleskedik ez az este. Ugyanis az állófogadás után szintén szokásban van a közeli étterembe vonulás utáni ülőivászat. Ez most elmarad. Igen, a Covid miatt. Hogy miért, fogalmam sincs, hiszen már a tortaevés alkalmával is egymás hegyén-hátán tapostunk. 

Nem azért, mert nem bírok meglenni alkohol nélkül, hanem azért, mert így volt betervezve a nap vége,  az egyetlen olyan hely felé veszem az irányt, ami éjjel 11-kor is nyitva van még. S mivel nyitva van, betérek. S mivel betérek, rendelek. Rendelés közben pedig két dolgon lepődöm meg. Az egyik, amikor a pultos megkérdezi, hogy pohárral vagy korsóval kérem-e a sört. Már ott van a számon, hogy nem 12 éves gyerek, hanem felnőtt férfi vagyok, naná, hogy korsóval, amikor hirtelen észreveszem a pulton lévő szívószál-tartót, benne ezekkel a fertelmes papírmicsodákkal, amiknek a textúrája nagyjából olyan a szájban, mintha az ember üres vécépapír-gurigát szopogatna.

– Nálatok is már csak papír szívószál van? – kérdezem, hogy valamit kérdezzek.

– Igen, sajnos – mondja a pultos, hogy valamit mondjon.

– A Covid miatt, ugye?

– Igen… Ja, nem! A műanyagtörvény miatt.

Hát persze! A jó öreg műanyagtörvény, amiről senki sem beszél, ami miatt Hamilton nem térdel, Clooney nem dühöng, mert elvette a show-t a gyermekvédelmi törvény. Meg persze a Covid. Ami, úgy látszik, mégsem jó mindenre. Viszont mégis okként ez jut először az ember eszébe.

***

Hazafelé ballagva azon töröm a fejem, hogy mi lesz, ha a kortárs zeneszerzőket megihleti a pandémia? Vajon micsoda művek születnek majd? Zene ütős és fúvós hangszerekre, valamint szájmaszkra? Pfizer-szonáta? Védettségi szvit? S vajon milyen kompozőri instrukciókkal? Gondolok itt „a közönség egymástól másfél méterre, plexi falak között hallgatja”, vagy „a zenészek a székekre helyezett laptopjaikkal, FaceTime-on, home office csatlakoznak be az online előadásba” utasításokra.

Bocsánat, hogy a tőlem szokásos aktuálpolitika tájáról kissé elkalandoztam ezúttal. De tudják, a Covid…