A Nemzeti Vágta sarkadi előfutama révén egy valódi állatorvosi ló került a közvélemény ítélőszéke elé. A történet nagy vonalakban a következő. A Vágta sarkadi előfutamát homokos pálya helyett az annál sokkalta balesetveszélyesebb füves pályán rendezték. Az egyik ló megcsúszott, és lábát törte. A nyolcszoros lótulajdonos intenciója világos és egyértelmű volt. Szabad kezet adott az állatorvosnak, s rábízta, hogy amennyiben szerinte az állat menthetetlen, altassa el. Miután az orvos beadta a lónak a halálos injekció előtti nyugtatót, a méreg beadására a vénák összeesése miatt már nem volt lehetőség. Ezért a doktor a sarkadi dögtelepen fejbe lőtte (avagy lövette), majd megnyúzta (avagy megnyúzatta) a lovat. Az orvos azért is döntött még a lelövés mellett, mert tudta, hogy a dögtelepet sokan látogatják, és nem akarta, hogy az állat mérgezett húsából bárki is egyen. Eddig a történet. Én pedig elmesélek négy rövid történetet. Egy lóról, egy gazdáról, egy orvosról és egy szegényről.

A ló

A lóból Ceglédbercelen ettem. Fogalmam sem volt, hogy lovat eszem. Egy bográcsverseny zsűritagjaként voltam jelen a rendezvényen, s jószerével azt se tudtam, mit tesznek a tányéromra. Így ízleltem meg a lópörkölt mellett a kakastaréj-, vagy a birkahere pörköltet is. Mikor a kóstolás után szembesültem azzal, hogy miből falatoztam igen jóízűen, nem tagadom, első reakcióm a düh volt. Mit képzelnek ezek? Hiszen a ló nem erre való! Aztán… beszéltem a szakáccsal. A kanca kiszolgált állat volt, a szakács barátjának igavonója. Egy olyan mozgásszervi betegség támadta meg, amelynek során már minden mozdulat hatalmas fájdalommal járt a számára. Ezért a gazda úgy döntött, hogy vágóhídra adja. Amikor a szakács itt tartott a történetben, nekiszegeztem a kérdést:

– Mondja, maga hogy képes megenni egy lovat? – ő pedig hezitálás nélkül válaszolt:

– Mert tisztelettel viseltetek iránta és az őseim iránt.

Nos, igen. Nomád őseink bizony nemcsak megülték, hanem meg is ették a lovat. A lótejből erjesztett kumisz mindenki számára ismerős. Na de ha a vonuláskor az állat lábát törte, ott bizony nem volt orvos. Az állatot levágták és feldolgozták. Bőrét kikészítették, húsát tartósították, megfőzték vagy megsütötték, csontjaiból enyvet főztek. Még farok-, és sörényszőrét is hasznosították fegyvertartozék, kötözőanyag, vagy fonott ékszerek formájában. A szakács hozzátette: a lóhús még a marhahúsnál is egészségesebb.

Nem igazán éreztem kedvet azóta arra, hogy lóhúst egyek. Képtelen vagyok elvonatkoztatni. Aki képes erre, és ellenőrizhető, legális forrásból szerzi be a húst, ám tegye. (Megjegyzem, ez a hozzáállás rendkívül álságos részemről, mivel a ló- és szamárkolbászt ugyanúgy imádom, akár a szarvasból, vagy vaddisznóhúsból készülteket.)

A gazda

A gazdát báró Buttler Máriának hívták, és 1945-ig az őrhalmi Máriamajorban álló családi kastélyban lakott. Édesapja, Buttler báró nagy lóbarát hírében állt, kitűnő tenyésztő és remek lovas is volt. Mária tehát hazulról hozta az állattartás szeretetét. Sok évtizeddel később, amikor Patvarcon az egykori uradalmi intéző házát sikerült visszakapni az államtól (a kastélyt addigra már földig rombolták), férjével ott telepedett le. S mivel nyugdíjasok voltak, jutott idejük hobbijaiknak (vagy inkább valódi hivatásuknak) élni. A férj staffordshire fajtabíró volt, felesége, Mária bárónő pedig lipicaiakat mentett. Nagy Magyarország majd minden szegletét bejárta, s ahol csak elhanyagolt, rosszul tartott lovat látott, menteni próbálta. Először a gazdáknak szólt. Mit szólt? Valósággal ultimátumot adott nekik. Majd ha ennek nem volt foganatja, anyagi tehetségéhez mérten megpróbálta megvásárolni az állatot. Halála előtt 10 évvel találkoztam vele utoljára, akkor 14 lova volt éppen. A lovacskák között volt pókos lábú, ferde nyakú, fogatlan, sőt még egy teljesen vak is. A kesze-kusza ménes egy meglehetősen nagy karámban legelészett. Csak egyetlen csődör volt tőlük különválasztva. Hozzá a „nyugalom kedvéért” a hét közepére várták az állatorvost, aki majd paripává varázsolja. Ez tehát valóban az a felnőttek ajkáról gyermekek fülébe szálló, megnyugtató mesebeli hely volt, ahová az öreg, beteg állatok kerülnek. Arra a bizonyos távoli, távoli tanyára.

Az orvos

Dr. Perjés Zoltán számára nem létezik sem lehetetlen helyzet, sem menthetetlen állat. Tudom, mit beszélek, tapasztalatból mondom. Amikor például kihívtuk a napok óta egyre lassabb és kedvetlenebb kuvaszunkhoz, rövid vizsgálat után azonnal közölte, hogy meg kell műteni, de a túlélés és a felépülés esélyeit nagyon ötven-ötven százalékosra teszi. Nem kérdezte, hogy mi vajon a műtét vagy az elaltatás mellett döntünk-e, ugyanis mindenképp megoperálta volna. A műtét sikerült, Picur, a kuvasz pedig már másfél hét után boldogan szaladgált az udvaron. Perjés doktorról tudni kell, hogy beteg állatot csak a legritkább esetben altat el, egészségeset pedig soha. Sőt! Amikor mondjuk a gazdának egy esetleges költözés miatt állat-elhelyezési gondjai támadnak, a doki még azt is igyekszik elkerülni, hogy a kutyus menhelyre kerüljön. Több állatmentő csapattal is napi kapcsolatban áll, s addig nem nyugszik, míg a porta nélkül maradt ebek szerető családhoz nem kerülnek.

A szegény

Lajosnak – ahogyan ő szokta „viccesen” mondani – több a gyereke, mint a foga. Szakmája nincs, családját alkalmi munkákból próbálja eltartani. Jelleméről csak annyit: lopni soha, semmilyen körülmények között sem hajlandó. De hát valamiből muszáj azt a sok éhes szájat etetni. Ezért szokott néhanap a faluszéli dögkút környékén őgyelegni. Legtöbbször tyúkot visz haza. Ahogy elmesélte, az asszony odahaza leönti a dögöt forró vízzel, megkopasztja, majd gáz fölött leperzseli róla a tollak tokrészét. Aztán feldarabolja, és felteszi főni. A forrás után tíz percig úgy hagyja, utána leveszi a tűzről és leönti a levét. Új vizet enged rá, s ismét főzni kezdi. Ezt a procedúrát az asszony még egyszer megismétli, s ennek végeztével végleges formára készíti a húst. Jó sok fűszerrel. Ahogyan Lajos elmondta, így csinálta ezt az anyja, a nagyanyja, de tán még annak az anyja is.

Elsőre kicsit meghökkentő, tudom. De a rothasztott hús fogyasztásának igen komoly hagyományai vannak, akár még hazánkban is. Régen az elejtett fácánt a farktollainál fogva felakasztották a tornácon. Mikor a tollak elengedték az állat testét, a hús kellő mértékűre „puhult”. Persze közegészségügyi és más szempontokból a dögkútból történő húslopásnak egyáltalán nem szabad örülni, sőt tenni kell ellene. De a mélyszegénység egyetlen társadalmi berendezkedést sem kímél.

***

Négy történetet meséltem el. A történetek tanulságainak levonását a tisztelt olvasóra bízom.