A magyar politika legszürkébb farkasa

„Alakot vált a farkas, észjárást nem.”
(Jostein Gaarder)

A magyar politika legszürkébb farkasa valamikor falkavezér volt. Mikor aztán eljött az ideje, az erősebb hímek elüldözték őt. Azóta a falka kettéoszlott, s őkelme egyik helyen se szívesen látott vendég. Ezért próbál új falkát keresni magának; lehetőleg olyat, ahol rögtön ő lehet a vezér. 

Iszlamofília

A betegség, amivel megfertőződött, nála sokkal prominensebb személyiségeket sem kímélt. Gondoljunk csak Nyugat-Európa vezető politikusaira, akik szinte egytől egyig azt hajtogatják, hogy az eltérő kultúrából érkező, úgynevezett menekültek (valójában gazdasági bevándorlók és/vagy területfoglalók) gond nélkül be tudnak illeszkedni társadalmunkba. Ugyanakkor az összes példa azt bizonyítja, hogy a muszlim bevándorlóknak eszük ágában sincs integrálódni, hanem inkább amolyan táptalajként tekintik a Könyv Népeinek Európa nevű élőhelyét, amit aztán szorgos munkával Allah földjévé tudnak tenni.

Vona Gábor – miután ambiciózus kormányalakító tervezi dugába dőltek – most újra a régi lovat kívánja megnyergelni, hogy hátára pattanva, mint valami harcos próféta, hirdesse… és itt feneklik meg a történet. Ugyanis tulajdonképpen maga sem tudja, mit szeretne mondani. Íme, török nyelven írt Facebook-bejegyzése:

„A turanizmus nagyrészt múltidézés, hagyományőrzés, a közös gyökerekre való emlékezés volt, de számomra ennél jóval többről van szó. A 21. század eddig a multikulturalizmus és a törzsi gondolkodás meddő párharcáról szól. De csak ebből a kettőből lehet választani? Vagy van esetleg más alternatíva is? Szerintem igen. A metakulturalizmus és a szellemi nomádság. Hogy ez pontosan mit jelent? Erre adhat választ a turanizmus, ami ezért nem csak a múltunkat, de a jövőnket is meghatározhatja. Azoknak, akik hasonlóan éreznek, elindítottuk a @turanist.com.tr oldalt. Légy Te is részese a közös gondolkodásnak!”

„Szellemi nomádság”

Ilyenkor vetődik fel az emberben a kérdés: mit is akart mondani a költő? Ne strapáljuk magunkat, ez esetben Vona Gábor egy másfél-két évszázados áltudományos bohóckodásba kapaszkodva próbálja elérni, hogy ne kopjon ki a köztudatból, vagy legalábbis annak szemében ne kerekszemű vloggerként manifesztálódjon. A turanizmus, ami alapvetően nem valamiért, hanem valami ellenében, annak ellensúlyozására született meg, számomra egyenérékű az asztrológiával: mindkettő fel tud vonultatni olyan egymásra épülő érvrendszert, ami nem áll másból, mint saját kereszthivatkozásaiból, ám egyik sem képes önmaga lábán megállva létezni.

Azt írja Vona, hogy eleddig csak a multikulturalizmusból vagy a törzsi gondolkodásból lehetett választani, ezzel a kijelentésével pedig önnön szellemi teljesítőképessége igencsak véges határait mutatja meg nekünk, hiszen az általa említett két véglet között is jó néhány olyan kevert forma áll rendelkezésünkre, amiből meríthetünk. Satnya, vérszegény gondolatmenetén cseppet sem segít kreatív szóalkotása, amivel a multikulturalizmus ellentettjeként, amolyan grammatikai Frankenstein módjára megteremtette nekünk a „metakulturalizmus” kifejezést. A szellemi nomádságról pedig ezek után már tudni sem akarom, hogy mi a fészkes frászkarikát akar jelenteni, mert ránézni is gyötrelem, értelmezni pedig lehetetlenség. 

Politikai demencia

Évek óta nézem, figyelem, ahogy ez az ember a saját maga által teremtett kultuszból kíván profitálni, hol itt, hol ott. Hol gárdisták és aktivisták hátán lovagolva, hogy önnön tradicionalista mitikus vezetői szerepét kihangsúlyozza, hol pedig egy saját maga által tartott pajzson állva, Münchhausen báróhoz hasonlatosan, aki mint tudjuk, egy ízben saját magát húzta ki lovastul a mocsárból. Nem gondolnám, hogy a derék báróról elnevezett szindróma rá is igaz lenne, azt azonban erősen vélelmezem, hogy nincsen tudatában annak az egyszerű ténynek, miszerint a látnoki képességei szülte víziók már csak egy igen szűk csoportot érdekelnek. Azok időtállósága (vagy inkább annak hiánya) ugyanis az évek során többször is bebizonyosodott.  

Ha ez az ember nem akarna minden áron misztikus és/vagy tényleges vezető lenni, elgondolkodhatna azon a tényen, hogy a muszlimoknak a turanizmus legfeljebb ha annyit jelent, mint tyúknak az ábécé. Hogy ők mindent Allahnak rendelnek alá, s ez bizony a származásra is igaz. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy az iszlám követői közt talán a legkevesebb számban fordulnak elő sémita arabok, ellenben szép számmal vannak feketék és sárgák, Afrikától egészen Délkelet-Ázsiáig. Azt már nem is említve, hogy a mai törökök – származás tekintetében – már köszönőviszonyban sincsenek az egykori türkökkel. Vagy hogy aki magyar létére 175 centinél magasabb, esetleg szőke és/vagy kékszemű, az nehezen tudja visszavezetni származását nemcsak Kazahsztánig, de akár Vereckéig is. 

***

Vona persze nyilván mondhatja erre, hogy nem genealógiai, hanem lélekközösségről prédikál. Csakhogy ezt a bizonyos misztikus egybefogást pontosan azokban a napokban teszi  – méghozzá török nyelven -, amikor az egykori Bizánc legnagyobb katedrálisát, a Hagia Szophiát a törökök épp újra iszlamizálják. 

Ez a publicisztika egyáltalán nem az iszlámot támadja, s még kevésbé a törököket. Az iszlám egy világvallás, létezését tiszteletben tartom. Törökország pedig egy gazdasági, energetikai, s nem utolsósorban katonai nagyhatalom, ahol történetesen a religionizmus nem kicsiny kohéziós erőként van jelen a társadalomban.

Sajnálom Vona Gábort. Egyrészt azért, mert történelemtanárként mindezeket illene tudnia. Másrészt azért, hogy ha anno nem kezd el a politikával kacérkodni, mostanra egész jó tanár válhatott volna belőle. Ugyanakkor ténykedését nevetségesen ellentmondásosnak tartom, hiszen aki valamikor valaminek képes volt szánt szándékkal elvenni a lelkét, az máskor, másokba ne akarja ugyanazt a lelket beleprédikálni…

Pláne, úgy, hogy jelenleg ő a magyar politika legszürkébb farkasa. És egyre csak szürkül.