A „most, hogy mondod” emberek

„Ha megtanulod figyelmen kívül hagyni a dolgokat, a legjobb úton haladsz a lelki béke felé.”
(Robert James Sawyer)

A „most, hogy mondod” emberek ott vannak mindenhol. Meglapulnak a sötétben, akár az árnyékok árnyékai, és csak akkor jönnek elő, amikor valaki másra rásüt nap. Nem azért jönnek elő, hogy a fényben fürödjenek. Nem, ó, dehogy! Hanem hogy azoknak is vigyenek egy kis sötétet, akik már látják a pirkadat első, vékony csíkját.

***

Amikor megcsörrent a telefon, először nem tudta, ki az. A memóriában ez a szám csak úgy szerepelt, mint „Rohadék”. Aztán ahogy az eszébe jutott, kihez tartozik a nem túlságosan hízelgő becenév, az is rögtön az eszébe jutott, hogy miért kapta. Hát persze. Ő az, aki mindig csak ígér. Akinek senki és semmi nem fontos saját magán kívül. Először törölni akarta a névjegyzékből, de aztán rájött, hogy ha nincs benne a száma, felveszi ismeretlenként. 

Mindezek egy pillanat alatt futottak át a fején, ahogyan az a kósza ötlet is, hogy márpedig ez egyszer a zöld gombot nyomja meg. Így is tett.

– Halló! – szólt bele a telefonba, s a vonal másik végén már hallotta is a negédes hangot:

– Halló, édes egy komám! Károly vagyok!

– Szia, tudom, ki vagy, kijelezte a telefon. 

– Ja, hát persze, persze! Gondoltam, felhívlak már, olyan rég beszéltünk.

– Rég. Mert úgy egy éve, mikor hívtalak, nem vetted fel.

– Ja, igen… Tudod, elromlott a telóm, de teljesen. Se SIM, se belső tárhely… Újat kellett vennem. A számod is Fecó adta meg tegnap – válaszolta Rohadék, azzal a pillanatig sem gondolkodó, cseppet sem hezitáló lendületes hazugsággal, amire csak ő volt képes. Rá ez azonban nem hatott. Már nem hatott. 

– Hogyne, érthető. Na, mondjad, miben segíthetek?

– Hát csak hogy hogy vagy? 

– Köszönöm szépen, egész jól. A gyerekek már nagyok, a munka jól megy. És veled mi újság? – szúrta oda a semmitmondó beszámoló végéhez, mondhatni udvariassági körként.

– Most, hogy mondod… – hangzott el a jól ismert mondatkezdemény, aminek a vége mindig ugyanaz. Mindig ugyanaz a semmiből a valamibe kanyarodó, a közömbösségből az önös érdekbe torkolló klisé:

– Most, hogy mondod, lenne itt valami a számodra.

„Na, ez új!” – gondolta. Szóval az ő számára lenne itt valami, tehát ez nem egy kérés lesz, hanem egy ajánlat. Amolyan win-win position, ahogy mostanában mondani szokták. Amiben mindenki jól jár.

– Szóval arról lenne szó – folytatta Rohadék -, hogy van ez a vállalkozásom. És kéne egy leleplező cikket írni a konkurensemről, aki egy mocskos csaló tolvaj. Ezt kéne megírni. 

– Ezt kéne megírni? Miért kéne? – kötözködött, de csak úgy szép, finoman.

– Hát mert egy rohadék – válaszolta Rohadék emelt hangon, szinte felháborodottan, hogy hát hogyan kérdezhetnek tőle ekkora sületlenséget valaki, hogy miért. Őt pedig majdnem elkapta a röhögőgörcs, amiért Rohadék pont az általa neki adott gúnynévvel jellemezte vetélytársát.

– Nem – mondta csak így, egyszerűen.

– Hogy mi? 

– Mondom, nem.

– Mondd csak, te mit képzelsz magadról? Azt hiszed, amióta szerkesztő lettél, te szarod a spanyolviaszt? Én egy országos cég vezérigazgatója vagyok, aki…

– Na, szia – vágott közbe higgadtan, aztán kinyomta a hívást, majd ugyanazzal a lendülettel tiltólistára tette a számot. Többé nem volt szükség az újbóli esélyre.

***

Most már Rohadék is ott pihent a számtemetőben, pontosan azok számsírjai mellett, akik hozzá hasonlóan „most, hogy mondod” emberek voltak. Illetve még bizonyosan most is azok, csak már nem neki. Ő ugyanis eljutott abba a kommunikációs nirvánába, ahová az embernek csak erős akarattal, és önnön pótolhatatlan fontosságának felülbírálatával juthat el az ember. 

Nem volt könnyű. Először a fejében kellett rendet tennie, s rögtön utána a telefonkönyvében. A gondolatok és az emberek szelekciója ugyanannyira nehéznek bizonyult. Akárcsak a gyűjtőké, akik sokszor még a cseredarabjaiktól sem szívesen válnak meg, s mikor kollekciójukat valami baj éri, ők maguk is megszűnnek létezni. De hisz gyűjtemény volt ez is. És ahogy a gyűjtő szemében nincs mellőzhető darab, úgy tartotta magához közel a kevésbé fontos, a teljesen lényegtelen, de még a kifejezetten ártó szándékú embereket is. És sokszor órákig beszélt velük. Azokkal is, akiket a háta közepére kívánt. 

Aztán egyik pillanatról a másikra – valamikor az ötödik iksz táján – megvilágosodott. A mobilt némára állította, még a rezgő üzemmódot is kikapcsolta, s így abban a kegyelemben részesült, hogy vagy pont ránézett a kijelzőre, amikor épp hívták, vagy később ő maga dönthette el, kit hív vissza. Ezzel pedig óriási súly került le a lelkéről. Annyira óriási, hogy nem is tudta, milyen hatalmas, amíg le nem gördítette onnan.

***

Manapság  – egynémelyszer – megengedte magának azt a luxust is, hogy olyanokat se hívjon vissza, akiket máskülönben kedvel, csak épp elfelejtette visszahívni őket. Néhány nap után meg már minek? Egyet nem tett sosem. Soha nem hívott később semmilyen ügyben olyan embert, akinek ő a hívását akár egyszer is, de nem fogadta. 

Belőle aztán soha nem lesz „most, hogy mondod” ember!