Napjainkban egyre helytállóbb az a megfigyelés, hogy vannak, akik rendeltetésszerűen használják szép anyanyelvünket, annak megannyi árnyalt kifejezését és sajnos akadnak néhányan, akik elhasználják azokat. Véres merénylet ez a nyelvvel szemben, formai és tartalmi értelemben egyaránt. Minden alkalommal azonban, amikor méltatlanok koptatnak egy-egy szót, nem csupán a beszélt nyelvvel szemben követnek el merényletet, hanem velünk, magyarokkal szemben, ilyetén a hazával szemben is.

Fotó: MTI

Anyanyelvből ugyanis egyetlen létezik, éppúgy, mint hazából. Talán ezért is rezzenek össze minden alkalommal, amikor Gyurcsány azt harsogja, hogy „hazám”, Ujhelyi pedig szintén hazaszeretetről prédikál, de mellé – mintegy arculütésként – még egy kokárdát is szorongat a kezében, vagy épp a Jobbik rázza antiszemitázva öklét a parlamentben. Igaz, kevesen vannak, de számuk soha el nem fogyó végtelennek tűnik. Egy, a történelem által kihalásra ítélt embertípus ragadt itt és ölt újabbnál újabb álruhát, bár egyesek közülük már azzal sem bajlódnak.

Ma azok kiáltanak demokráciát és jogállamot, akik kormányzása alatt épp a demokrácia és a jogállam süllyedt Titanicként a mélybe az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján. Akik kiárultak házat, hazát, s akik ma is ugyanúgy remegnek a hatalomért, mint egykor, pedig a lelkük mélyén tudják, hogy képességek híján alkalmatlanok. Ez az egyetlen tudás, amellyel rendelkeznek, s ez egyben frusztrációjukból fakadó engesztelhetetlen gyűlöletük oka is. Náci, fasiszta, diktatúra – kiáltják, ám abszurd módon azonban épp saját üvöltésük az, amelytől nem hallják a müezzin hangját.

Szándékosan lopják el szavainkat, mert számukra a magyar hon semmit sem jelent, hiszen nyugaton minden jobb, mondják. Nyugaton még akkor is jobb, ha rosszabb, s a feloldhatatlan ellentéteket csak ők nem érzik feloldhatatlannak. A rendszerváltozást megelőzően ugyanezek éltették a szovjetet, ugyanígy, akkor ott volt jobb. A gazda nélkül önálló gondolattal nem rendelkezőknek pedig nem marad más, mint játszani a szavakkal. Csakhogy a mi szavaink nem játékszerek, nem arra valók, hogy senkiháziak és alkalmatlanok úton-útfélen koptassák őket.

Internacionalisták ezek, lehet hallani sokfelől, ezért nem jelent számukra semmit a nemzet és a haza fogalma, vagy amit jelent, az inkább szitokszó, hiszen jól érzik magukat bárhol e világon. Ez esetben azonban felmerül a kérdés, hogyha itt annyira rossz és elviselhetetlen az élet, ők miért nincsenek másutt? Csak nem azért, mert tehetség és kvalitás híján egyedül itt van esélyük érvényesülni, ebben a fene nagy diktatúrában? Csak nem azért, mert sejtik, hogy a fényes tekintetű Nyugat rögvest kiköpné őket magából, ha a tőlük kapott harminc ezüstöt helyben csörgetnék a zsebükben? Az árulókat ugyanis nemcsak azok nem szívlelik, akiket elárulnak, de azok sem, akiknek árulkodnak.