A nekrológíró magányossága

„Semmi sem halad gyorsabban a fénynél, kivéve talán a rossz híreket, amelyek önnön speciális törvényeiknek engedelmeskednek.”
(Douglas Adams)

Szomorú volt. Borzalmasan szomorú. Pont, mint amikor évekkel ezelőtt véget ért a Dallas, vagy amikor az egyik napon mínusz 7 fok alá ment a hőmérő higanyszála, amiben, tudta jól, már nem is higany van. A higany hiánya nem nagyon bántotta, a mínuszok viszont annál inkább; tudta, hogy ha ez tartósan így marad, a havi fűtésszámla megint lesz vagy negyvenezer, és akkor ugrik az új fogpótlás ára. Ráadásul ebben a foghíjaztatóan fogcsikorgató hidegben Hántossy művész úr… jobban lett.

***

Pedig éjjel csodálatosan szépet álmodott. Olyat, amilyen szépet egy nekrológíró kívánhat magának. Azt álmodta, hogy az a bizonyos híres rockzenész, akiről mostanában minden műsor szólt, egy borzalmasan sikerült koncert után hazafelé tartva leállt az út szélén az autójával, aztán rágyújtott egy cigire és elaludt. A tűzoltók már csak elszenesedett tetemét emelték ki a füstölgő roncsok közül. Ő pedig megírta élete nekrológcímét: „Aznap este kétszer égett le a sztár!”

Mosolyogva ébredt. Számára a halál nem azt jelentette, mint másnak. Számára a halál maga volt a megélhetés. Elképzelni se tudott iszonyatosabb helyet, mint Nepál vagy Kirgizisztán, ahol az emberek száz évnél is tovább élnek.

Na, és aznap reggel… az ébredést megmosolyogtató csodás álom után szinte azonnal jött a hidegzuhany. Mármint nem a rossz hír, hanem valóban a hidegzuhany. Ezt nagyon szerette. Illetve nagyon nem szerette, de pont azért szerette, mert nem szerette. Megvolt a maga elmélete erről.

Úgy tartotta, hogy neki bizony a munkája miatt szenvednie kell. Nem másért, mint hogy átélje az emberi test minden kínját, ezzel is megtapasztalva, mekkora megnyugvást jelent valójában a nemlét, így mentve fel magát a pszichés teher alól. 

***

A hidegzuhany után viszont valóban a jeges rettenet következett. A konyhába menet ugyanis, miután szórakozottan bekapcsolta a rádiót, következetesen arra a csatornára hangolva, amelyiket a legjobban gyűlölt, a bemondó így folytatta a hírolvasást:

„Mindannyiunk kedvence, a nagy nevettető, a komikuskirály, Hántossy művész úr 94 éves korában, hosszan tartó súlyos betegség után meggyógyult, s jelenleg Miska szerepére készül a Csárdáskirálynő moziváltozatában.” 

Megszédült. Nem csak képletesen, vagy ahogyan az ember tizenkét féldeci és három korsó sör után megszédül, hanem valóságosan, fejét a konyhaszekrénybe verve, hogy a roggyant térde miatt még a bal bokája is majdnem kibicsaklott. 

Vérző homlokkal, sántikálva ment az íróasztaláig, amelynek lapján ott feküdt a kézzel írt lap, Hántossy Árpád nekrológja. 17 500 jó magyar forint, szavakba és betűkbe öntve, míves komorsággal megkomponálva, s a komikusi létre való tekintettel némi diszkrét humorral fűszerezve.  

***

Fájdalomtól letaglózva roskadt székébe, aztán fejét kissé felemelve még szomorúbban tekintett sarokban fekvő macskájára, amitől csak még szomorúbb lett, hiszen macskája egy plüssállat volt. Hiába imádta az állatokat, mindegyikre allergiás volt. A szőr- és tollallergia még hagyján. De ki a csudának van még rajta kívül pikkelyallergiája, amiért halakat se tarthat? Vagy ki az a szerencsétlen, aki hozzá hasonlóan fájó, égővörös kiütést kap a nőktől? Mert a macskákhoz hasonlóan a nőket is szerette, de valamiféle hormonális túlérzékenység okán folyamatos tüsszögésbe kezdett a jelenlétükben. 

Ám mindezek a kínok csak nevetségesen picinyke kellemetlenségeknek tűntek Hántossy művész úr életben maradásának sötét árnyékában. Akit máskülönben imádott. Pontosan azért, mert ennek a tehetségtelen balféknek semmi humora se volt. S számára a szekunder szégyen jelentette a lelki szenvedés katarzisát. 

Nem bírta. Ezt már képtelen volt elviselni. Úgy döntött hát, hogy tesz egy végső próbát. Fogja, és most azonnal lefekszik az ágyba, aztán addig marad mozdulatlan, amíg el nem alszik. Hátha kiderül, hogy valójában MOST alszik, és ugye köztudott, hogy aki álmában elalszik, az valójában felébred. És akkor ki tudja, lehet, hogy csak egy rossz álom volt ez az egész. 

***

Így talált rá másnap délben élettelen testére a főszerkesztője, aki a nekrológ miatt kereste már kora reggeltől, s mivel se telefonra, se e-mailre nem reagált, gondolt egyet és a házáig autózott.  

Kiderült ugyanis, hogy Hántossy tegnap délelőtt meghalt. S családtagjai csak végakaratának értelmében terjesztették az élethírét, mintegy utolsó tréfaként.

Hát, kösz!