A nemzetállam mint élő organizmus

„A magyarság nem kalapdísz, hanem a szíve mélyében viseli a magyar, mint tenger csigája a gyöngyét.”
(Gárdonyi Géza)

Ha megkérdeznénk valakitől, hogy melyik a Föld legöregebb élőlénye, a legtöbben bizony a teknősöket mondanák. Esetleg néhányan a mamutfenyőket, majomkenyérfákat. És egyik sem találna. Ha megkérdeznénk, mely államszerveződés éli túl a legnagyobb biztonsággal az évszázadok viharait, a találati arány ugyanilyen kicsiny lenne. 

Ősök nyomában

A teknősök valóban sokáig élnek, némelyikük 200 évnél is tovább. Ám jóval lemaradnak azoktól a fáktól, amelyek két-háromezer vagy akár kilencezer évesek is lehetnek. Csakhogy az ember elsőre valahogy nem asszociál élőlényként a fákra. S ha azt hinnénk, ezt már nem lehet fokozni, nagyot tévedünk. Az Anoxycalyx joubini nevű antarktiszi vulkánszivacs termetesebb példányainak születésnapi tortáján 15 ezer gyertyát kéne gyújtanunk. És ez a matuzsálem szivacs még csak meg se közelíti a spanyol tengeri részekben élő neptunfűt, amelynek egyes telepei 200 ezer évesek. Ami viszont még ennél is érdekesebb és példázatosabb, az a Utahban található rezgőnyár liget, a maga 50 ezer fájával, melyeknek gyökérzete egy. A több mint 100 hektár kiterjedésű, Pandónak elnevezett kolónia megközelítőleg 80 ezer éves.

Vajon tekinthető-e egyetlen élőlénynek a Pando? Nem, nem tekinthető annak. Fái külön-külön is életképesek. S még akár arra is lehet példa, hogy egyet közülük – valamiféle suhángszerű sarjat – kiemeljünk, és otthonától egészen távol neveljük tovább. Persze ez a sarj szépen, lassan, sejtemlékezetéből is kitörli az eredeti kolónia-emlékeket, s csak valahol nagyon mélyen marad meg benne a közös rendszerhez tartozás, az azonos tápanyag érzése. Ha viszont a távolültetett sarj fává terebélyesedik, s az ő egyik oltványát visszaültetjük a Pando-ba, saját gyökérzetével fél éven belül csatlakozik a közös gyökérrendszerhez.

Az a bizonyos közös gyökér

Pontosan így élünk mi itt, Kelet-Közép-Európa mindig is lakottnak számító Kárpát-medencéjében, saját magunktól körülvéve. A közös gyökér soha nem ismerte a felszínre gondolatban rajzolt új határvonalakat; mélyen, legbelül mindig is összekötött minket, mind ahányan vagyunk. S ha próbálkoztak is kitépésünkkel és újraültetésünkkel, mi mindig csodát tettünk. Mert vagy nem engedtük törzsünket tépni, vagy erős akarattal akármilyen messziről is elkúsztunk gyökereinkkel a közös gyökerekig. 

Mi, magyarok ősi, nemes és mindent túlélő organizmus vagyunk, a szó legnemesebb értelmében. Olyan szerveződés, ami, illetve aki akkor is egy, egyetlenegy, amikor mások habzó szájjal kívánják elhitetni magukkal, na meg velünk, hogy mindenki különálló, mindenki individuum. Az egó felfogja és talán respektálja is ezt, azonban az a fránya gyökér még azoknál is mást mond, akik a szájukkal ellentmondanak a nemzetállamiságnak. Magyar nyelven, magyarul ugyanis nem lehet őszintén beszélni sem Európai Egyesült Államokról, sem semmiféle más, testidegen szerveződéshez való tartozásról. Még szimbiózis szintjén sem. Hiszen akárhány „szimbiótánk” volt eddig, arról egy idő után mindig bebizonyosodott, hogy valójában parazita.

A túlélés záloga

Túlélésünk záloga egyszerű: azt kell tenni, amit eddig. Ápolni, gondozni kell minden egyedünket, és soha nem feledkezni meg arról, hogy ami egyikünknek jó, az jó lehet mindegyikünknek is, ellenben ami egyikünknek fáj, az mindőnknek fájhat. Így maradhatunk meg terebélyes ligetként csenevész, pár évtizedes lugasok mellett, a kővé és emlékezéssé vált erdőségek szomszédságában. Mert hiába él 15 ezer évig a vulkánszivacs, többszáz méter mélyen, a nagy nyomáson, mindentől elszigetelve. S hiába élhette túl az évezredek viharait egy-két egyedülálló faóriás. Számunkra sem az egyedüllét, sem az elszigeteltség nem jelenthet járható utat. Ahogyan máskülönben e kettő egyike sem jellemző ránk.

A mi ligetünkbe bárki bármikor besétálhatott, kaphatott javaiból, s csak azokat kergettük ki onnan, azoknak mutattuk meg félelmetes tüskéinket, dárdaéles gallyainkat, akik ártó szándékkal közeledtek. A favágóknak, a rongálóknak, az irtóknak, a pusztaság imádóinak sem régen nem termett babér ezen a földön, sem most nem hoz rájuk jó világot az ártó szándékból eredő kemény fogadtatás. Sarjaink pedig bármilyen messzi vidéken legyenek újraültetve, szelek szárnyán virágporként vagy a haza ízét esőcseppekbe csomagolva megtaláljuk őket az otthon üzenetével.  

***

A nemzetállam egy élő organizmus. Minden tagja együtt és egymásért gondolkodik még akkor is, ha néha-néha ez nem látszik annyira élesen. A legmélyebb emlékeink hajtotta közös akarat még akkor is egyfelé visz mindannyiunkat, amikor néhanap megpróbálunk külön utakon járni. 

Magyarok vagyunk, határok nélküli nemzet. Ezerfelé is egyek. Ezer éve, vagy tán régebben. S leszünk még ezer évig, vagy tán sokkal tovább.