A Putyin-pincsiségről
Az utóbbi időszakban az amerikai aknamunkával előidézni kívánt orosz-ukrán háború rémképe dominálta a nemzetközi közbeszédet.
November óta tulajdonképpen heti szinten körmölték le a független-objektív sajtó munkatársai a tollba mondott USA-propagandát: az oroszok most már aztán tényleg, egészen biztosan, bármelyik pillanatban lerohanhatják Ukrajnát.
CIA-források február 16-ra jelölték meg a támadás kezdetének időpontját. Ennél a pontnál gondoltam naivan, hogy innentől hihetetlen mértékű nemzetközi politikai arcvesztés az Egyesült Államoknak, ha egy pontos dátumot kitűznek, és mégsem történik semmi.
És nem történt semmi. A bideni Amerika változatlanul hadovál és uszít tovább.
Úgy tűnik, az olcsó háborús agitáció büntetlen folytatása, a NATO-szövetségesek dezinformálása és az ukrán nép riogatása tökéletesen beleillik az új világrend elborult kereteibe.
Az egyedüli, amibe még kapaszkodhat a gyorsreagálású nyugati hergelőosztag, hogy addig húzogatják az orosz medve bajszát, amíg Moszkvánál elszakad a cérna, és úgy megindulnak, hogy Beregszászig nem állnak meg. Aztán Anthony Blinken és Ursula von der Leyen teátrális jelenetek formájában gyakorolhatják hamis érveléstechnikájukat azzal a felhanggal, hogy ők bizony megmondták.
Erre persze vajmi kevés esély van.
Amennyiben viszont az ukrajnai orosz beavatkozás ténylegesen bekövetkezne, akkor nem valamiféle proaktív, öncélúan agresszív putyini magatartás teljesedne be, aminek azt tudat(át)formáló módon beállítani kívánják, hanem pusztán a folyamatos tengerentúli provokációra adott reakcióról lenne szó. Moszkva önszántából nem támadna, ez csak porhintés. Putyin mögött tizennyolc évnyi elnökség és négyévnyi miniszterelnökség áll – régóta regnáló vezetőként nagyon is tisztában van a globális köz színpadának játékszabályaival.
Ebbe a vitába vajon képesek valamilyen úton-módon beletuszkolni Magyarországot is?
Természetesen igen. A fentebb tárgyalt hangulatkeltés mellékágaként söpört végig a hazai és nemzetközi haladó sajtón az a szalonhisztéria, hogy mivel Orbán Viktor Putyinhoz ment, ezért legitimálja az – egyébként be sem következett – orosz agressziót, és különben is, vörös posztó a Kremlben járni, hiszen aki korrekt államközi kapcsolatokat kíván a szélrózsa minden irányában kiépíteni, számoljon a mértékadó média rosszallásával.
Pláne, ha az a valaki a szuverenista magyar kormány miniszterelnöke.
Amennyiben persze Emmanuel Macron tárgyal ugyanannál az asztalnál, vagy a német kancellár látogatja meg az orosz elnököt, az – méltatlankodási szempontból – szóra sem érdemes.
Az állítólagos kiegyensúlyozottság őrkutyáinak nem számít, hogy az üzletelés nem is feltétlenül a magyar-orosz, hanem sokkal inkább a német-orosz kétoldalú kapcsolatokra vonatkoztatható. (Az Északi Áramlat 2 gázvezeték ismerős valahonnan?)
Fontos leszögezni: korántsem a jó német-orosz gazdasági együttműködés a gond. A probléma a végtelen álszentség, a brüsszeli kettős mérce és a politikai bullying. Az, hogy az EU berkein belül az egyenrangú partnerség helyett továbbra is az indokolatlan megbélyegzés a módi egy olyan külgazdasági politika miatt, amelyhez hasonlót Nyugat-Európa is űz. Az ottani magországokat azonban mégsem veszik elő ezért.
A külgazdaságon túl pedig manapság kiemelten fontos a békehírnöki szempont.
Fekete-Győr András rendkívüli leszerelési stratégiájára mutat rá, hogy a Momentum bukott politikusa február elején azt szorgalmazta, hogy hazánk fegyverekkel támogassa Ukrajnát. Márki-Zay Péter pedig elmondása szerint teljes mellszélességgel támogatja keleti szomszédunkat.
Ezzel szemben Orbán Viktor azzal az informális szándékkal találkozott Putyinnal, hogy a kedélyeket csillapítsa.
Tapintható különbség.
A magyar miniszterelnök persze egymaga nem tudja bármiről lebeszélni az orosz elnököt, de stratégiai jelentőségű, jégtörő és békéltető szerepe vitathatatlan – hiszen Emmanuel Macron és Olaf Scholz csak utána mentek ki Moszkvába.
Finoman fogalmazva sem lennénk egy esetlegesen kiújuló hidegháború, vagy akár egy nyílt és totális orosz-ukrán katonai konfliktus haszonélvezői. Magyarország a híd, ami ezeréves geopolitikai helyzetünkből fakad, hiszen ebben az örökös ütközőzónában kell a békét folyamatosan őriznünk. Nem kérnénk vissza azt az időszakot, amikor reménytelenek voltak az efféle törekvések.
Summa summarum: az orosz kapcsolatok ápolása tehát nem valamiféle önkéntes alávetettségi nyilatkozat Moszkvának. Ez pusztán a liberális fősodor párhuzamos buborékvalósága. Sem a magyar miniszterelnök, sem a francia elnök, sem a német kancellár nem hódolt be csak azért, mert diplomáciailag értékelhető viziten vett részt egy másik ország államfőjénél.
Minden egyes országnak szuverén joga nemzetközi viszonyrendszereit meghatározni, külkapcsolatait ápolni, valamint gazdasági megfontolásait szem előtt tartani. Ha pedig kell, akár a békehírnökséget célul kitűzni.
A szemellenzős anarchobalosok által hallucinált Putyin-pincsiket pedig nem a Kárpát-medencében kell keresni – legalábbis 2009 óta. Addig egy bizonyos Totó kutyára ráillett ez a jellemzés. Bár ő inkább puli volt.
