A rém neve: matematika

„Munkáimban mindig egyesíteni próbálom az igazságot a szépséggel, de amikor választásra kényszerültem a kettő között, rendszerint a szépséget választottam.”
(Hermann Weyl)

Megkezdődött a 2020-2021-es tanév. És sajnos… nagyon sajnos… újra sokak fölé tornyosul az az arctalan, sötét, krétaszagú iskolarém, aminek a neve: matematika. Miközben erre gondolok, félszemmel a Facebookot böngészem. Ribarics Pál barátom oldalán járok, most tett közzé egy videót, ahol egy bálna körbe-körbe úszik. Azaz nem annyira körbe, mint inkább leúszik egy szabályos Fibonacci-számsort.

***

No, persze neki könnyű. Mármint nem a bálnának (habár bizonyára neki se megy nehezen az úszás), hanem Pál barátomnak, aki részecskefizikusként még a CERN-ben is dolgozott. Mert hiába a fizika, ha egyszer annak is a matematika az alapja. Mint úgy általában bármi másnak is. Vallásos ember lévén minden túlzás nélkül mondhatom, hogy a matematika Isten legnagyszerűbb ajándéka a teremtett világnak. S elég, ha abból indulunk ki, hogy sokasodásunk alaptételét is ő állította fel, miszerint Egy férfi meg Egy nő az nem egyenlő Két emberrel, hanem az pontosan Egy pár. 

De hogy visszakanyarodjak magához a matematikához, s annak tanításához… csak igen kevesekkel beszélgettem, akik ne emlékeztek volna arra a jellegzetesen tarkótájból induló, néhol szemrángásokkal teli, gyomorgörcsben kicsúcsosodó érzésre, ami a matekóra kezdetekor kapta el az egyszerű halandót. Az a fajta szinte fizikai fájdalom, ami azonnal diszkomfortérzésbe csapott át, ahányszor a tanár a táblára írva elkezdte magyarázni az aznapi anyagot, ami az előző óra előző anyagának jóval előzőbb leckéire épült. Dacára annak, hogy mi már azokat a leckéket se értettük.    

Aztán jött a gimnázium, ahol a tanár első dolga volt a fejünkbe verni, hogy az általános iskolai matematikatanítás bakfittyet sem ér, és majd ő, na, ő aztán a fejünkbe veri! S amikor főiskolára mentünk, már nem is csodálkoztunk túlságosan azon, hogy a tanár szerint a gimnáziumi matematikaoktatás teljesen használhatatlan, ellenben ő majd mindent felülír nálunk.

S így jutunk el szép lassan egy kedves ismerősömig, aki a múltkor arra a kérdésre, miszerint hogy van, a várt „köszönöm, jól” sablon helyett ezt mondta:

– Ne is kérdezd! Végre sikerült elintéznünk a lányomnak, hogy megállapítsák nála a diszkalkuliát.

– Na, azt meg hogyan és miért? – kérdeztem, mert tényleg nem értettem.

A hogyan módszerét ugyan nem volt hajlandó elárulni, de a miértre vonatkozóan meglehetősen sokat mesélt. Kiderült, hogy hetedikes lánya matektanárja szerint az a tanuló, aki nem érti a matekot, az egy elmebeteg debil, idióta barom. Mármint… nem körülírva mondta ezt a tanár a tanórán, hanem szó szerint így. Aztán egymást követték a röpdolgozatok, s amikor a tanár már arról is röpdogát íratott óra végén, amit az óra elején „tanított” nekik, végleg elfogyott a türelem.

***

Vajon mikor tértünk el a helyes iránytól? Mikor hagytuk, hogy a matematika (újra) rémmé váljon? Mert bizony voltak nekünk világító fáklyáink – Varga Tamásunk, Dienes Pálunk –, akik komplett metodikákat dolgoztak ki a számtan-mértan megértetésére, s főleg megszerettetésére. 

Talán akkor vesztettünk partot, amikor elhittük s elhitettük, hogy minél alsóbb a tagozat, annál kevesebbet ér a tanár. Márpedig Kodály is azt mondta, hogy akármilyen zeneművész valaki, soha annyit nem használhat, de nem is árthat a magyar zenének, mint egy általános iskolai énektanár. 

Én a magam részéről bizony hogy őket, az alsó tagozatos tanítókat, az általános iskolai tanárokat emelném ki, úgy megbecsülés terén, mint bérlistán. Mert pontosan az ő cselekedeteik alapján döntetik el, hogy kiből mi lesz. Igen, ők az elsődlegesek, nem a tehetség. Mert amit képesek megszerettetni, abban a gyerek jól fog teljesíteni. De amit képesek meggyűlöltetni a nebulóval, azt élete végéig gyűlölni fogja. S ha a matematika válik gyűlölete tárgyává már az alsó tagozatban, akkor örökre elfeledkezhet arról, hogy valaha is érteni fogja a fizikát, a kémiát, a biológiát. S majd persze azt mondják rá, amit ő is mond magáról: hogy „én amolyan humán beállítottságú vagyok”. 

Csakhogy ez nem igaz. Nincs ilyen ember. Nincs csak humán vagy reál beállítottságú. Ennek igazolására hosszasan lehetne sorolni azoknak a világhírességeknek a listáját, akik reáltudósokként komoly művészi kvalitásokat mondhattak magukénak, illetve művészemberként a tudományban is jártasak voltak. Elég csak a „Nagy Fehér Varázslóra”, a teológus, filozófus orgonaművész Albert Schweitzerre gondolni, aki harmincévesen gondolta úgy, hogy orvosnak tanul. Vagy itt van a mi Szent-Györgyi Albertünk, aki nem mellesleg katolikus költő is volt. S hogy egy kevésbé ismert példát említsek, itt van az osztrák származású amerikai színésznő, Hedy Lamarr. Ő, kérem, nem kevesebbet tett, minthogy szomszédjával, George Antheil avantgárd zongorista-zeneszerzővel (!) olyan módszert talált ki, ami lehetővé tette az egyidejű frekvenciaváltást, s ezáltal egy lyukkártyás torpedóvezérlés megalkotását. Találmányuk nélkül a kubai rakétaválság máshogyan is végződhetett volna, s nélküle ma nem létezne (vagy nem ilyenformán létezne) vezeték nélküli kommunikáció.   

***

A bálna persze a magyar matematikaoktatás silány helyzetéről mit sem tud. Ő csak szép csendben leússza a Fibonacci-számsort. Ahogy más teremtménye Istennek más szabályokat követve él, mozog, növekszik. 

A bennünk élő tudásvágy most épp nem növekszik, hanem sorvad. Meg kellene állítani ezt a folyamatot. Szerethetővé kéne tenni azt, amit Isten az anyagi világ megismerésének sarokköveként adott nekünk, nem pedig azért, hogy depressziós, túlterhelt gyerekek rémévé tegyük.  

Igen! Nem csupán értenünk, de egyenesen szeretnünk is kellene a matematikát. Minden más az oktatásban csak ennek megléte után következhetne.