A stadion és az angolna
Karácsony Gergely ezt elszúrta. Hozzá kell tennünk, hogy nem tudta nem elszúrni. Abból a helyzetből, amibe belelavírozta magát, nem volt jó megoldás.
Péntek este hatvanötezer, legnagyobbrészt budapesti ember ünnepelte a helyszínen az új stadiont. Karácsony nem tartott velük, nem osztozott a város több tízezer polgárával az örömben. Ez pedig súlyos hiba volt, megtagadta a városlakóknak azt a részét – akár ott voltak, akár nem -, akik számára ünnep volt ez az este, és hittel énekelték, hogy egy vérből valók vagyunk.
De persze az is hülyén jött volna ki, ha elmegy. Az egész kampánya, az egész gondosan felépített világképe ennek a stadionnak (és mindannak, amit ez a stadion jelent) a tagadására épült. Hát hogy került volna oda? Még ha nem is a VIP-szektorba ül be, csak vesz egy jegyet „a nép közé”, az akkor is a saját elveinek a megtagadása lett volna.
Szóval no-win game, mindenképpen vesztes játszma volt ez a számára, ezek után aligha meglepő, hogy veszített. És majd veszít a kispesti stadionnal, amelyet máris követel az ottani szocialista polgármester (hogy micsoda figura, az egy másik kérdés), veszít a ferencvárosi kézilabdacsarnokkal, amelyet meg az ottani ellenzéki polgármester követel, és veszíteni fog az atlétikai stadionnal is, akár megépül, akár nem.
Karácsony Gergely az elmúlt tíz-tizenöt évet egy véleménybuborékban töltötte, amelyben mindenki egyetértett például a stadionstop jelszavával. Csakhogy most egy egész város főpolgármestere, és e minőségében a nap minden percében a valósággal kell szembetalálkoznia. A nap minden percében arra kényszerül, hogy vagy a saját ígéreteit tagadja meg, vagy a város polgárainak jelentős hányadát.
Ilyen helyzetben persze meg lehet próbálkozni a politikai angolnasággal: kisiklani minden szorításból, és utólag mindent megmagyarázni. Csakhogy annak is vereség a vége. Legföljebb nem hirtelen törés lesz a vereség, hanem csupán elhúzódó folyamat, amit sokáig alig érzékel az ember. Pedig már meg is kezdődött.
