A Strache-módszer
Ausztria műveleti területté vált: nyugati szomszédunkban évek óta vezető politikusi karrierek derékba törésével játszanak a jobboldal politikai és gazdasági ellenlábasai. A főhatalom megroppantása a „zavaró elemek” kiiktatásának felkapott módja lett. Elég egy jól irányzott vádaskodás, még csak koherens, épkézláb vád sem szükséges. A besározott ember védekezni nem tud, a mindenható sajtó ítélőszéke előtt pedig nem állhat meg, hiszen az ítélet készételként már csak a tálalásra vár. A Strache-módszerrel ügyködők aknamunkájának lényege, hogy a befeketítés a célszemély teljes politikai karakterét magával rántsa.
2019 májusában jártunk, amikor az Ibiza-ügy napvilágot látott. Heinz-Christian Strache akkori alkancellár nevét néhány óra leforgása alatt sározták be a fősodratú lapok. Az Osztrák Szabadságpárt elnökét nem a bírói hatalmi ág, hanem a montesquieu-i triászt olykor önjelölt módon kiegészítő média ítélte el.
Ezen történések kapcsán jogállam helyett sajtóállamként kellene emlegetnünk Ausztriát: összevagdosott felvételekből fabrikáltak egy olyan műbotrányt, amely elsöpörte nemcsak Strache kormánypozícióit, hanem magát a tisztán jobboldali kabinetet is.
Azt gondolhatta az ember, hogy óvatlanul és amatőr módon viselkedett a politikus. Számtalan kérdés merült fel vele kapcsolatban. Miért sétált bele a csapdába? Miért járt el mindenféle körültekintés nélkül? Miért vette ilyen könnyelműen a helyzetet másfél évtizedes közéleti tapasztalattal a háta mögött?
Ezek kavaroghattak a fejünkben akkor. Azonban az idő a néhai alkancellárt igazolta.
A hang- és videóanyagokat ugyanis úgy állították össze, hogy egyes mondatokat kiragadva és egymás mellé téve mutathassák: íme, Strache korrupt! Az akkor megfogalmazott vádak mára hamisnak bizonyulnak, de ez már nem érdekel senkit. A rögtönítélő nyilvánosság elvégezte dolgát, a közéleti hullát pedig nem lehet feltámasztani.
Épp ez volt a cél – Strache kiradírozása, nemcsak a kormányból, hanem en bloc a nagypolitikából.
Ami az utóéletet illeti, a tömegmanipulációra épülő mesterterv sikerrel járt. Bár az egykori FPÖ-elnök azóta új pártot gründolt, mégis marginális szereplővé olvadt az osztrák politikai palettán. A tavaly ilyenkor tartott helyhatósági választásokon nem tudott érdemi eredményt elérni: listája nem ugrotta meg az ötszázalékos küszöböt, így az új párt kimaradt a bécsi közgyűlésből. Az egykor kancellári ambíciókkal rendelkező HC Strachének nem sikerült kilépnie a ráhullott rágalmak árnyékából.
A sors fintora, hogy épp Sebastian Kurz volt az, aki két és fél évvel ezelőtt mindinkább eltolta magától akkori koalíciós partnerét. A feltüzelt közvélemény tajtékzott, a fiatal kancellár pedig lépéskényszerbe került. Az agresszív sajtóhadjáratot látva olyannyira félt attól, hogy „összestrachézza” magát, hogy rögvest elhatárolódott kormányzati jobbkezétől. Másfél éves, sikeres közös országlás ide, értékelvű és cselekvőképes koalíció oda, a kormányfő nem fordult szembe az uralkodó széljárással.
2021 októbere: négy éve ünnepelte első választási győzelmét Sebastian Kurz. A kancellár az évfordulót nem nagyon élvezhette ki, hiszen hirtelen ugyanabban a helyzetben találta magát, ami miatt korábbi helyettesét még elmarasztalta. A Strache-módszert élesítették ellene is: a korrupció mint varázsszó belengetése után totális médiatámadást indítottak vele szemben. Hiába a tagadás, a tételes cáfolat – a nyaka körüli hurkot nem ő állítgatta, és végül elfogyott körülötte a levegő.
Hogy mi volt a kiváltó ok? Lehetett a migrációellenesség, a különutasság, egy érdekellentét vagy megerősödött európai pozíció. És jó eséllyel lehetett olyan háttérügy is, amelyet a maga teljességében soha nem ismerhetünk meg mi, egyszerű halandók.
Fiatalon kezdte, fiatalon is fejezi be politikai pályafutásának csúcsszakaszát Sebastian Kurz. Hogy van-e innen visszaút, pláne a kormányfői székbe, erősen kérdéses. Egy biztos: ennek a játszmának most vége.
De mégis miért van ennek jelentősége? Mitől lesz ezentúl más nekünk, magyaroknak?
Sokan neheztelnek ugyanis rá, mivel jó osztrák módjára néhányszor átvert minket, kancellárságának kései évei pedig nem minden tekintetben a megbízható partnerség jegyében teltek – gondoljunk csak az elfogultan magyarellenes Sargentini-jelentés pártja általi megszavazására, vagy a jogállamisági boszorkányüldözésben tett felemás nyilatkozatokra.
Ugyanakkor nem szabad felednünk, hogy Kurz volt az, aki már külügyminiszterként – ráadásul a baloldallal nagykoalícióban – felemelte a szavát az illegális migráció ellen, és magas szinten együttműködött hazánkkal a bevándorlás megállítását célzandó. Ahogy azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a szubszidiaritás elvének legfontosabb képviselője volt az EU-s kormányfői porondon: ezen elvi megfontolás szerint a döntéshozatalt közelebb kell vinni a polgárokhoz, minél több hatáskört vissza kell adni az alacsonyabb szinteknek, hogy az uniós központ helyett a tagállamok és a régiók dönthessenek a szűkebb környezetüket érintő kérdésekről. Ennek a szabadságharcnak volt az éllovasa Kurz. Az ő küzdelme erősítette a szuverenista erőket Európa-szerte.
Kevesebbek leszünk az új osztrák kancellár hivatalba lépésével.
