A balliberális oldal következetesen foglal pozíciókat a szimbolikus és a szemantikai térben egyaránt, előbb a közbeszédbe és a közgondolkodásba beemelve, majd kizárólagossá és mércévé erőszakolva saját jelképeit, hőseit, a világot a maga nézőpontjából leíró kifejezéseit. És mivel a nyugati világ konzervatív pártjai önfeladásukért cserébe politikai kíméletet, túlélést remélve évtizedek óta hátrálnak e kultúrmarxista agresszió elől, mára rémisztő egyeduralomra tett szert a valóságot meghamisító narratíva, mely sajnálatos módon a magyar konzervatív, jobboldali, nemzeti közbeszédbe is beszüremkedett.

Ezt az önfeladáshoz, a behódoláshoz vezető szellemi restséget fel kell számolni. A körülöttünk lévő világot ugyanis csakis akkor tudjuk megérteni, ha a tapasztalt jelenségeket szabatosan, helyesen nevezzük meg és írjuk le. Magyarország felszabadítása szavaink, gondolataink visszavételével kezdődik. Megdöbbentő és rendkívül káros például, hogy a hazai konzervatív sajtó is egyre gyakrabban nevezi a saját nemükhöz vonzódó embereket melegeknek (vagyis egy pozitív értéktartalmú, valójában teljesen mást jelentő jelzőt használ rájuk), miközben a valóságnak megfelelő elnevezésük: homoszexuális. E kifejezés tényszerű, senkit nem sért emberi méltóságában, de nem is formálja át lopakodva az e kifejezésről alkotott képzetet valamiféle támogatandó, üdvös jelentéstartalommá.

Ugyanezért elfogadhatatlan, hogy a normálistól eltérő szexuális preferenciájú emberek egy agresszív kisebbségének sorozatos köztéri provokációit (melynek során rendre gyalázzák és sértegetik azokat, akik nem olyanok, mint ők) a nemzeti oldal szellemi műhelyei is gyakran nevezik pride-nak (sőt, gyakran nagybetűvel írva Pride-nak), holott napnál világosabb, hogy egy szélsőséges, életellenes ideológia türelmetlen, kirekesztő, önmagán kívül senkit és semmi mást el nem fogadó, kihívó magamutogatása semmilyen formában nem fér össze a büszkeség pozitív kicsengésű fogalmával.

Szintén gyökerestül kiirtandó az egészséges gondolkodásból és közbeszédből a gender-rögeszme tudománykénti tálalása. Ez a biológia bevett, valóságos tudományát tagadó képzelgés. A valóságos világban nők és férfiak léteznek, minden egyéb képzet mentális defektus, ami nem a társadalomtudományok, hanem a pszichológia és a pszichiátria felségterületére tartozik. Nincs különbség a magát Napóleonnak képzelő zavart elme és az önnön szexuális identitását mondjuk macskának tételező kóros lélek között. Ezt pedig határozottan el kell választani az egészséges önképtől, és annak kell nevezni, ami: személyiségzavarnak.

Hosszan sorolhatnánk hasonló példákat más területekről is, de ennyi talán elég most. A lényeg, hogy minden közösség, így minden nemzet önrendelkezése a helyes önképben és annak valóságos, önmagából fakadó elgondolásában és leírásában gyökerezik, ezek eredője pedig az egyénben rejlik. Önbecsülés és intellektuális igényesség kérdése, hogy az abnormalitás tobzódásának korában kompromisszumok nélkül ragaszkodjunk a valósághoz, valamint saját gondolataink, saját lelkünk szabadságához.