A szolfézshajú lány

„Nemcsak az nincs, amiről nem tudunk, hanem az sincs, ami nincsen.”
(Jókay Moore)

Szájról szájra jár a legenda Józsától Nánásig, Hortobágytól Biharkeresztesig, hogy élt valaha egy leány Debrecenben, aki a zeneelmélettől még csak megvadult, ám a szolfézsba beleőrült, minek általa a nagyerdei Békás-tóba vetette magát, ahol azóta is ki-kijárogat, hogy behúzza magával a mélybe azokat a gyanútlan legényeket, akiket cigi kunyerálásával szólít le. Ennek a magam kitalálta legendának jártam a nyomába.

***

Első utam az Ibolya presszó teraszára vezetett, ahol a helyi hagyományőrző és kulturális egyesület maligánfok-találkozójának tagjait kérdeztem.

– Én erről még nem is hallottam, pedig már 64 éve Özvegy vagyok. De tudod, mit? Van egy cigid? – válaszolt kérdéssel kérdésemre Özvegy-Szőke férfi bácsi, aki Szőke nevű menyasszonyából házasság útján csinált Özvegyet. 

– Sajnos én se tudok ehhez hozzászólni, kisfiam! – mondta Pali bácsi számomra ismeretlen ivócimborája, akit nem is kérdeztem, majd hozzátette még: – Tudod, a sas nem azért repül, mert élvezi, hanem, mert éhes. Úgyhogy éhes pilótákat kell nevelni! Azok sokkal jobban repülnek majd!

Próbálkozásaimat ugyanilyen kudarc követte az Egyetem sugárúttól a Kálvin térig mindenhol. Egyedül a Weiner Leó Kollégium körerkélyének egyik padján ülő fiatalember mondott valamiféle érdekes adalékot:

– Valamit hallottam. De tubás Master másodéves vagyok. Szóval már azt a valamit se hallom. Kivéve Gyöngyvért, az évfolyamtársamat, amikor megüti az üstdobot. 

E folyamatos kudarcok szintetizált tapasztalatából arra következtettem, hogy a legenda még nem vert kellő táptalajt. Így kissé erőteljesebben kezdtem el magvait széthinteni a cívisváros minden szegletében. Volt, ahol arról meséltem, hogy a szolfézshajú lány ruhája egyszer tüzet fogott egy szekundsúrlódástól. Más helyütt azt kezdtem el suttogni, hogy az őrült gyermek attól veszítette el eszét, hogy a Víztoronynál két kvintet látott, amik egymással párhuzamban haladtak. 

***

Közben eltelt másfél, Coviddal teli év. S amikor újra Szabó Magda földjére látogattam, meglepődve tapasztaltam, hogy a Debrecen-tábla alatt ez a kiegészítő felirat olvasható: „Üdvözöljük a szolfézshajú lány városában!” 

„Mi a csuda?” – gondoltam. Majd újra ezt gondoltam: „Mi a csuda?”. S ha már arra jártam, utam azonnal a Nagyerdőbe vezetett, ami valójában inkább közepes park, de a helybélieknek már az is hegynek számít, ha a szél az útmentén összefújja a port. Nem leszólásból és semmiképp nem gúnyképpen mondom ezeket, hanem csupán annak megértetése végett, ahogyan a debreceni ember gondolkodik. Mert a debreceni ember, az kérem, gondolkodik! Innen különböztethető meg a soproni embertől, aki szintén gondolkodik ugyan, csak egyáltalán nem debreceniesen. 

Hát láss csudát, a Nagyerdő Békás-tavánál mit látok? Egy bronz nőalakot, aminek bronz szolfézshaja a tó fodraival keveredik, bronzból készült bronz balkarja pedig a gyaloghíd pillére felé nyúl. 

– Elnézést! Megkérdezhetem magukat, hogy mi ez a szobor? – szólítottam le egy arra sétáló párt.

– Maga nyilván nem idevalósi – mondta a pár hölgytagja.

– Biztosan nem idevalósi – nyomatékosította kedvese mondanivalóját a pár férfitagja.

– Tesókám! Van egy cigid? Buszra kell, mer’ nem vagyok idevalósi! – mondta egy harmadik, arra sétáló jakhec, akit mindhárman elhajtottunk, majd meghallgattam a fiatalember meséjét:

– Úgy beszélik a népek, hogy járt erre régen, nagyon régen egy megbomlott elméjű író, aki valamiféle városi legendáról kérdezgette az embereket. Senki nem tudott neki segíteni, s mint utólag kiderült, azért nem, mert az elmeháborodott tollforgató maga találta ki a kísértethistóriát, amit aztán ő maga is elhitt. 

– Értem. És mi történt aztán? – próbáltam elütni valamivel a dolog önmagam fente élét, mire a hölgy emelkedett szólásra:

– A szolfézshajú lány legendája eljutott a zeneművészeti karra is, ahol az egyik hallgató, egy fiatal lány, aki épp szolfézsvizsgára készült, beleőrült. Illetve először nem abba őrült bele, hanem kicsit a szolfézsba. Aztán abba a ténybe, hogy a szigorlat egyre közelebb van. Végül pedig valamiért azt kezdte el gondolni, hogy a legenda valójában róla szól. 

– Úristen! – kiáltottam fel ennél a résznél. – És belevetette magát a tóba?

– A csudát! – válaszolta a hölgy. – Simán ötöst kapott a szigorlaton. Aztán a tanárával elmentek megünnepelni a Hetes Tanszék nevű kocsmába, ahol három korsó sör és két adag mics után a lány elmesélte a tanárnak a történetet.

– A tanár pedig, hogy későbbi diákjait félelemben és rettegésben tartsa, ahogyan ezt minden szolfézstanár a kötelességének érzi, összegyűjtötte a szoborra valót, és elkészíttette ide, a Békás-tóba – fejezte be a mesélést a férfi. 

***

A szolfézshajú lány legendáját, amit épp az előbb találtam ki, azóta is mesélik városszerte. S nincs ember, aki tudná, miről is van szó! 

Mert ősi, örök szabály, hogy nemcsak az nincs, amiről nem tudunk, de az sincs, ami nincsen!