Mindössze egy hónap telt el a G7-csúcs óta, és az eseményről készült fotókon mosolygó hét politikus közül már csak öten maradtak. A politikai instabilitás évében járva aligha lepődhetünk meg azon, hogy 2022 soron következő áldozata az Európai Központi Bank (EKB) korábbi elnöke, Mario Draghi vezette olasz kormány lett, hiszen

Európa harmadik legnagyobb gazdaságát a második világháború óta, azaz 77 év alatt 69 kormány irányította, így átlagosan tizenhárom havonta cserélődtek a kormányzatok.

Hirdetés

Az ország évtizedes adósságokat görgetve élte túl a 2008–2009-es pénzügyi és a 2012-ig tartó euróválságot, majd az illegális migráció elleni küzdelem frontvonalában találta magát, amit egy járványválság és kilábalás helyett egy még súlyosabb krízis, a háborús inflációs- és energiaválság követett. A válságsorozat hatására ezúttal a lehető legrosszabbkor következett az újabb kormánybukás, így Európa most amiatt (is) aggódhat, hogy megismétlődik-e a korábbi olasz adósságválság.

Ráadásul Olaszországnak sokszoros problémával kell szembesülnie: az ország észak–déli megosztottsága, termelékenységének és munkapiacának gyengélkedése, az idei aszály pusztítása egyaránt hozzájárul a reálgazdaság megtorpanásához. A reálgazdaság felől recesszió érkezik, rosszabb esetben stagfláció, egy olyan országban, amely gázimportját tekintve az u­niós átlag feletti függőségtől szenved. 

Ez a pénzügyi szektor sérülékenységi pontjaival együtt, az energia-, megélhetési és politikai válság időszakában minden bizonnyal komoly csapást mér majd az életszínvonalra is.

Korábban írtuk

Az olasz puskaporos hordóra tehát a külső és a belső, a politikai és a gazdasági válságok egyszerre helyeznek most nyomást. Az ország közpénzügyi helyzete romlott a korábbi adósságválsághoz képest, és az államadósság a járvány időszakában tovább emelkedett, így egy évtized alatt 127 százalékról 151 százalékra ugrott. 

Az adósságállomány mérete jelentősen nagyobb annál, ami egykor pánikot váltott ki a görög államkötvények befektetői körében a 2011–2012-es adósságválságban. A jelen helyzetben, amikor drágává és szűkössé válnak a források, a kamatok és hozamelvárások pedig hirtelen növekedésbe kezdenek, akkor Olaszországnak éves szinten a GDP arányában akár három és fél százalékban kell kamatterheket fizetnie a befektetők számára. Ráadásul mivel az ország az euróövezet tagja, önálló, szuverén monetáris politikával sem rendelkezik, így egyfajta adósságfüggésben áll az EKB-tól.

A tét a gazdasági színben feltüntetett, de mindvégig félkész állapotban maradó politikai projekt, az euróövezet megmentése. Ehhez az EKB a kamatemelésének kezdetével párhuzamosan a korábbi euróválsághoz hasonlóan ismét végtelen tűzerejű, a remények szerint bevetésre sosem kerülő, újracsomagolt csodafegyvert hozott létre, hogy már annak üzenete azt sugallja a befektetőknek, nincs is olasz adósságválság.

A transzmisszióvédelmi eszköz (Transmission Protection Instrument, TPI) keretében az EKB kötvényeket vásárolhat azon eurózónás országoktól, amelyek kötvényhozamai – legalábbis az EKB megítélése szerint – túlzott, indokolatlan növekedésnek indulnak, ezzel védve meg a túlzottan eladósodott országokat a dráguló adósság okozta költségektől.

A TPI-vel kapcsolatban azonban két fő kritika is megfogalmazható. Az egyik, amely szerint az EKB túlterjeszkedik hatáskörén, amikor beavatkozik a piaci értékítéletekbe – piaci kudarcot kiáltva – és politikai okból manipulálni igyekszik a piac vélekedését az olasz államadóssággal kapcsolatban, hogy az ország továbbra is olcsón juthasson pénzhez. […] A másik kritika azzal kapcsolatos, hogy a TPI mennyiben avatkozik be a nemzetállami szuverenitásba. Egyre többen vetik fel és szorgalmazzák, hogy ha az új válságkezelési – inkább megelőzési – eszköz végtelen pénzt ígér egy-egy bajba jutott mediterrán országnak, akkor az nem ösztönöz jó, erőfeszítéseket vállaló gazdaságpolitika vitelére. Ezért egyes elemzők az ingyenpénz ígérete mellé a legkülönbözőbb politikai feltételeket igyekeznek kötni.

A teljes írás ITT olvasható