A vacsora csöndje

„A valóság valóság marad minden körülmények közt.”
(Mikszáth Kálmán)

Magyar ember evés közben nem beszél, tartja a mondás, s bármibe lefogadom, hogy aki ezt kitalálta, az nem magyar volt. Merthogy mindig, minden étkezést megvidámít egy kis trécselés, amolyan semmibeszéd, az már egyszer biztos! Ezen töprengtem a vendéglő teraszán, miközben lopva oda-odapillantottam a szomszéd asztalnál ülőkre, akik néma csendbe burkolódzva fogyasztották vacsorájukat.

***

„Istenem, mennyi szó maradt bennük!” – gondoltam, s ez egyfajta rossz érzéssel is eltöltött. Legfőképpen azért, mert, még ha diszkréten is, de csak beleártottam magamat az ő magánügyükbe, nevesen, hogy csendben egyenek. Az étkezés amúgy is szent dolog kellene hogy legyen, megadva annak módját, stílusát, valóságos gasztrofilozófiai tartalommal megtöltve az egyik olyan dolgot, amitől mi emberek emberek vagyunk. Hiszen nálunk az evés nem csupán azt a célt szolgálja, hogy életben maradjunk, hanem élvezeti értékkel is bír, sőt társasági eseménnyé is válhat.

Vagy éppen meghitt intimitássá, mint e három ember esetében. Lopva odatekintgetek, mert a bennem rejlő író ismerni akarja a történetet. Urambocsá! – az okot, amiért ezek hárman nem beszélgetnek evés közben. A nő és a férfi egy párnak tűnnek, hatvan-hetven közöttiek, közelebb a hatvanhoz. A társaságukban lévő fiatalember 30-as lehet, közelebb a negyvenhez. Úgy feltételezem, hogy a férfi a pár gyermeke. 

És akkor tovább találgatok. Egész biztosan nyaralnak. Az ilyesmit megérzi az ember. Rajtuk van az a bizonyos „gyüttment” máz, ami sokakról még akkor sem olvad le, ha netán letelepednek valahol, és 30-40 év múlva azt találják mondani, hogy ők bizony idevalósiak. Ugyan már? Ahhoz errefelé (meg máshol is) az kell, hogy minimum harmadíziglen álljanak a családi sírkövek a helyi sírkertben.

Nézem az asztalukat. Az apa bort iszik, az anya sört. A gyerek (?) üdítőt. Tehát vagy ő vezet, vagy nem kocsival jöttek, vagy bárki is vezet, ma már csak az apostolok lován mennek oda, ahová szeretnének. Máskülönben diszkréten fogyasztanak, már amennyire én látom, s nem akarom azért tekintetem kereszttüzében füröszteni őket. Szóval amennyit sub rosa látok belőlük, az amolyan polgári, esetenként kispolgári. 

De miért nem beszélgetnek? Ez szúrja az oldalamat, mint valami beékelődött kíváncsiság-szálka, mióta csak leültem a közelükben. Tessék! Két asztallal odébb, a pizzát fogyasztó két srácnak bezzeg be nem áll a szája! Beszélnek foci-Eb-ről, nőkről, nőkről és foci-Eb-ről, aztán arról, hogy milyen nőket láttak a kivetítőn a foci-Eb-t nézve, s más, hasonlóan érdekfeszítő témákról. Az én hármasom bezzeg olyan néma, mint Setét Lajos leventéje. 

***

S csak egy pillanat kell, hogy velük kapcsolatos értetlenségem magammal kapcsolatos szégyenné lényegüljön át. A fiatal férfi ugyanis az étkezés végeztével – kését, villáját letéve – az idős párra néz, majd jelnyelven mond nekik valamit. Mire ők elnevetik magukat, s az apa szintén jelelve, de hangosan, artikuláltan mondva is megszólal:

– Igen, szerintem is.

Sosem tudom meg, mire adott igenlő választ, mert inkább elfordulok, s nem is nézek többé rájuk. Haragszom magamra, s a falsul érzékelt pillanat-mozaikokból általam képpé rakott hamis valóságra. Arra a valóságra, ami köszönőviszonyban sincs azzal a beszédesen néma valódi valósággal, ami, így visszagondolva, nagyon is érzékelhető lett volna, ha nem a konklúziót állítom fel először magamban, s nem ezekhez keresem bizonyításként a megfelelő érveket.

Persze sokszor elkövetem ezt a hibát, ahogyan mások is. Ám nem mindegy, hogy hol, s mikor követi el az ember a valóság félreértelmezését, avagy annak mások által szándékosan félreértelmezhető voltát mikor vallja magáénak. Mert a kereső, kritikus elme önmagában semmit nem ér empátia és altruizmus nélkül, ahogyan viszont sem működik az igazság feltérképezése; az a fajta látás, amely sokszori gyakorlással szülőanyja lehet a meglátásnak.

***

Talán van még időm gyakorolni. Talán maradt még jó néhány évem elsajátítani az előítélet-mentes látásmódot. Vagy ha nem, hát akkor legalább minél több embert figyelmeztetni nemlétének veszélyeire.