A város, a tó, a vár

„Nemcsak abban áll a magyar szakácsművészetnek a titka, hogy egyes ételeket milyen ízlésesen tud előállítani, hanem hogyan tálalja föl egymás után úgy, hogy az elköltött étel valósággal kívánja az utána következőt, s mikor már az ember azt hiszi, hogy egészen jóllakott, akkor hoznak megint valamit, amire azt kell mondani, hogy »de már ebből eszünk!«”
(Jókai Mór)

Egyetlen vágyam volt csak. Na jó, nem egyetlen, de fő vágyaim közül az egyik legfontosabb: magyar földön magyar ételt enni. Egy csodálatos kiránduláson, ami máskülönben mindenben felülmúlta a várakozásaimat. S hogy mégsem nevezem meg a helyeket, ahol jártam, annak egy oka van: nem szeretném, hogy emiatt az én kis tüskéim miatt mások úgy döntsenek, elkerülik ezt a vidéket. Mert az óriási hiba lenne. Amilyen óriási hibának tűnt előszörre a magyar ételek iránti vágyam is.

A város

A városba érkezvén első dolgom volt felkeresni a turisztikai látványosságokat, a történelmi emlékeket, az ezeréves múltnak azokat a rekvizitumait, amelyektől… na, jó, nem! Nyár van, kerestem egy éttermet. Azért, és csak azért nem kocsmát, mert szerettem volna valami jó magyarosat enni. Mármint a sör mellé, amit úgy kívántam, mint sivatagi vándor az oázis vizét. A főtéren kezdtem neki a keresésnek, s miután a pizzériák kínálatait végigolvastam (kedvencem a 3700 forintos milánói spagetti volt), a gyrosos standokat pedig semmibe veszettem, megindultam a főtérről nyíló sétálóutcába. Ahol persze volt minden. Mármint… minden, ami pizza és gyros. S miután gyomorkorogva tovább kullogtam, végül a 21-es szám alatt ráleltem egy olyan étteremre, ahol a legmagyarabb étel a Daytona chicken volt.

Mivel már nagyon éhes voltam, úgy gondoltam, hagyom a csudába az egészet, én bizony nem kutakodom tovább, egynek jó lesz ez is. S miközben a valóban és igazán ízletes amcsi kaját csócsáltam, eszembe jutott, hogy vajon ha egy amerikai idelátogat, rib eye vagy tomahawk steaket akar enni nálunk? Esetleg hot wingsre vagy Daytona chickenre éhezik majd meg? Mert én úgy vagyok vele, hogy ha elutazom valahová, akármilyen kulináris távolságra vannak ízlésemtől a helyi ételek, csakis ezeket fogyasztom. Avagy, ha Rómában jársz, tégy úgy, mint a rómaiak! „Na, de majd holnap!” – gondoltam merészen, hiszen az általam meglátogatni kívánt festői falucska varázslatos tavának partján, biztos voltam benne, hogy akad számomra jó falat. 

A tó

Akadt is. Csak köszönet nem volt benne. Na, nem magában a tóban, hanem az előtte átélt gasztrokatasztrofális „élményben”. A magyar ételekkel ezúttal nem volt gond. Kettő között hezitáltam, de mikor a szemközt lévő asztalnál ülő középkorú, pocakos úr (mármint nem én, hanem egy másik) félhangosan szidni kezdte a teljesen száraz csülköt (hogy lehet egy csülök teljesen száraz?), ami a tetejébe még ízetlen is volt, a másik mellett döntöttem: süllő roston, grillezett zöldségekkel. Gondoltam, ezt aztán nem nagyon lehet elrontani.

Csakhogy, mint kiderült, mindent el lehet rontani. És ezt már akkor tudtam, amikor az ürességtől kongó étteremben háromnegyed óra múlva elém hozták a halat, ami nálam a pisztránggal, a harcsával és a fogassal van egy rangsorban, kicsivel előzve az egészben ropogósra sütött keszeget. Azonnal tudtam, hogy baj van, amikor az irdalások közötti résekben elém tűnt a habzóan fehér panír, ami annak a jele, hogy nem sütötték át rendesen a süllőt. Így is volt. A félig nyers halhús szálkái nem roppantak el fogaim alatt, s ami még hiányzott belőle, az maga a halíz. S mikor ez utóbbit a „Legalább halízed lenne, te dög!” szitok formájában félhangosan elmondtam, a velem szemben ülő nevetve mondta nekem: „Kell a csülköm? Ennek rendesen halíze van…” 

A vár

Másnap tovább utaztam harmadik, s  egyben utolsó célom felé. Helyben lakó kedves barátommal találkoztam a várnál, amit együtt kívántunk megnézni. S noha az épület impozáns volt, csodálatosan restaurálva, gondolataim valahogyan mégis az ebéd körül forogtak, egy percre sem feledtetve háborgó lelkemet az őt ért sorozatos sérelemről. Amikor mélázásom okára barátom rákérdezett, csak ennyit válaszolt magyaros ételek iránti vágyamra: „No, akkor irány a resti!”. Amiről persze úgy gondoltam, hogy valami állomás melléki rettenet, amolyan padlóra köpős kifőzde. 

Hát nem! Békebeli falapos székek és asztalok, avíttas, ámde tiszta és vidám színekben pompázó napernyők, fehér inges, bordó nadrágos és mellényes pincérek. Mi a főurat kaptuk ki, akinek magas, szikár alakját a rövid, őszes hajkorona és a busa, deres színű bajusz tette tökéletessé. Na meg az a nevetős szemráncokkal nyomatékosított huncut tekintet, amihez olyan isteni menüt rittyentett, hogy csak néztem. Volt benne első fogásként zellerkrém leves, de nem ám tányérban, hanem leveses tálban, kettőnknek legalább négy adagnyi. Másodiknak pedig milánói borda a barátom részéről, nekem pedig marhapörkölt nokedlivel, tejfölös uborkasalátával, aminél megjegyeztem, hogy ej, de kár volt elvinni a kanalat! 

– Ugye? – mondta a huncut mosolyú főúr, s már szaladt is nekem kanálért, de ha már ott tartott, hozott a közben megrendelt üdítőnkhöz kis vödröcskében jeget is. 

Az étel ezer százalékig magyar volt, s olyan ízletes, amilyet már rég nem kóstoltam. Ami pedig maga a földi csuda, hogy a kezdéskor kért két üveg üdítővel és a levezetésként megrendelt két presszókávéval mindösszesen 3700 forintot fizettünk!

***

Azóta sokat gondolok erre a resti étteremre. Na meg arra, hogy a régi értékek megbecsülése milyen fontos! Ha városról, ha várról, ha tóról van szó. Nem is beszélve messze földön híres konyhánkról, ami minden külföldi vendégből elégedettséget vált ki. Már ha van alkalma megtapasztalni, s nem gyrost, hont wingset vagy pizzát kínálnak neki helyette.