A világ legszomorúbb látványa
„A jó- és a balszerencse olyan véletlenül éri az embert, mint ahogy a felhők vonulnak az égen. Mivel tudom ezt, nem döbbent meg túlságosan a rossz, de a jó kellemes meglepetést okoz.”
(Charlie Chaplin)
Állandóan túlzásokba esem. Illetve ez azért túlzás. Nem állandóan, csak igen gyakran. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy amit tegnapelőtt a világ legszomorúbb látványának tartottam, az mára az első hatezerbe se férne bele. De akkor és ott a szívem is beléfacsarodott a látványba.
Tegnapelőtt
Istenem, az a bevásárlókocsi… Ott a bolt bejáratánál…
Másnak talán fel sem tűnt, hogy annyira plasztikusan, annyira egyedülállóan reprezentálja korunk legsötétebb pillanatait, hogy arra szavak is alig vannak. Pedig látszatra semmi különös. Egy bevásárlókocsi, a többitől külön, csak úgy ott hagyva, nem kapcsolva rá fém kütyüjével glédában várakozó, lezárt testvérkéire.
Csakhogy erre az egyedül álldogáló kocsira valaki rákapcsolta a sajátját…
Jött tehát egy ember, aki úgy gondolta, hogy felesleges elballagnia az iszonyatos távolságban, mintegy háromlépésnyire álló kocsisorhoz, helyette megfelel ez a közeli, magányos áruszállító, amire gond nélkül rá lehet kapcsolni az övét, hogy újra hozzájusson a százasához. Így alkotva a két kocsiból egy összekényszerített párt, amit most már ismét csak pénzért lehet igénybe venni, hogy felszabadítsuk ezáltal a másikat, az eleve szabadon állót, amelyik így majd boldogságot vihet valaki életébe.
Megtettem hát. Határozottan odasétáltam, s „A 10 forintos szuperhős” címet viselő korábbi írásom szellemiségétől áthatottan kiváltottam a magam pénzével annak az egynek a szabadon állóságát.
És soha olyan szomorú nem voltam, mint mikor vásárlás után kitoltam a kocsimat a boltból, s azt láttam, hogy nem hogy nem vitte el senki az egyedül álldogáló drótszekeret, hanem valaki ismét odaláncolta hozzá a maga megunt kocsiját…
Tegnap
Mivel, ahogy a Prédikátor is mondja, megvan a napnak a maga baja, a tegnapelőtthöz képest a tegnap is új szomorúságot tartogatott számomra. S megint abban a pszeudo formában, ami mellett minden más, normális ember szó nélkül elballag, csak az én lábaimat gyökerezteti földbe a döbbenet.
Mit sem sejtve ballagtam az utcán, a felé a bolt felé, ahol a magamfajta emberek az afféle dolgokat veszik (GYEREKEK! NE DOHÁNYOZZATOK!), amikor megpillantottam német álomautóm gyönyörű farát. Közelébe érve a gyönyörű far mellett a pompázatos oldalát is megcsodálhattam, amikor… Én jó Istenem, ezt ki se merem mondani… a vezetőoldal ablakán benézve azt láttam, hogy a kormányon rózsaszín plüss huzat éktelenkedik, a középső visszapillantó tükörre pedig egy rózsafüzér és egy szintén rózsaszín plüss dobókocka van aggatva.
Már majdnem elkezdtem bizonygatni magamnak, hogy ez valamiféle bohókás, fiatalos hack, amikor a két első ülésen megláttam azt az igazi, kínai piacos, masszírozósnak hirdetett fagolyós huzatot, ami egy időben minden második verdatulajdonos menőző alapcsomagjába beletartozott. Ez pedig a fűthető-hűthető félbőr gyári huzatra erőltetve olyan volt, mint citromsárga Lamborghini Murcielagón a vonóhorog.
Ma
Tapasztalatom szerint a borzalmas és lelkesítő látványok kettő az egy arányban látogatják meg retinámat, úgyhogy joggal hihettem: a ma az én napom lesz. És nem is csalódtam magam alkotta, egyértelműen csak magamra érvényes törvényemben!
Ahogy sétáltam hazafelé, arra lettem figyelmes, hogy a városháza melletti borzalmasan ronda szökőkút padján egy nem túl szép nő és egy nem túl szép férfi ül. És ez a nem túl szép nő úgy nézett a mellette ülő nem túl szép férfire, mintha bizony a világ leggyönyörűbb Adonisza telepedett volna mellé.
És istenuccse, így volt. Ahogyan a júliusi napsütés átsütött a panelházak között, miközben vidám méhecskék gyűjtötték be a padka mellé telepített virágágyásban talált buszkipufogós nektárt, s ahogy a háttérben harsány tűzoltósziréna-hangot hozott felém a lenge szellő, tíz méterre előttem pedig verebet fogott egy kóbor macska, ennek a szemre nem túl kellemesen kinéző szerelmespárnak a látványa a nyár neszeinek körítésével olyan volt, mint valami visszafelé elmondott, ámde mégis felettébb megnyugtató buddhista mantra.
***
Mert hogy milyennek látjuk a világot, az mindig attól függ, hogy milyennek akarjuk látni.
Ilyenkor van az, hogy megfogadom: a legközelebbi ébredéskor olyan valóságra nyitom ki a szemem, amit prekoncepciók nélkül szemlélek majd.
Sajna ez az idilli állapot rendszerint a másnap reggeli szemkinyitásig tart.
