Ha a könyvelő rosszul végzi a munkáját, anyagi kárt okoz a vállalkozásnak, és ezért felelősséggel tartozik. Az orvos, ha műhibát követ el, súlyos következményekkel számolhat. A kórista nem énekelhet hamisan, mert elküldik az énekkarból. Az iparos kártérítéssel tartozik, ha elront valamit. De a vasúti forgalmista sem tévedhet, mert emberéletek múlnak rajta. Mi több, ha egy politikus kontárnak bizonyul, vagy bizonyítottan bűnös üzelmekbe keveredik, a szavazópolgárok előbb-utóbb útilaput kötnek a talpára.

„Dolgozni csak pontosan, szépen…”, figyelmeztet József Attila. Mert ha nem, akkor az ember kereshet magának másik állást.

Kivéve, ha ez az ember bíró. A taláros ítélkezők érinthetetlenek, ők nem felelnek a tévedéseikért. És akkor rosszhiszeműséget még csak nem is feltételeztünk…

„Ami pedig a bírák felelősségre vonásának lehetőségét illeti: ilyesmi komolyan föl sem vetődhet! Az igazságszolgáltatás és a jogállamiság végét jelentené, ha egy bírónak attól kellene tartania, hogy – akárcsak munkajogi szinten – felelősségre vonják azért, mert valamit a társadalmi, politikai elvárásoktól eltérően ítélt meg, esetleg tévedett”, jelentette ki Bánáti János. (A bírók nem vonhatók felelősségre, Magyar Idők, 2017. február 24.) A Magyar Ügyvédi Kamara elnöke ezzel nem kevesebbet állít, mint hogy a bírák társadalmi alapvetéseken, erkölcsökön, szakmai ismereteken kívül és felül állnak.

Hogy hibáikkal emberi életeket törhetnek ketté, súlyos morális és anyagi károkat okozhatnak? Na és? Tévedni emberi dolog, mondta a sündisznó, és lemászott a drótkeféről.

Valahogy így tesznek azok a bírák is, akik sorra hoznak a nyilvánvalóval felháborítóan szembemasírozó ítéleteket: fölmentenek vagy cinikus és szemérmetlen ejnye-bejnyével futni hagynak cégéres gazembereket, vagy ellenkezőleg, hosszú évekre előzetes letartóztatásba küldenek ártatlan embereket, akár el is ítélik őket utólag teljességgel alaptalannak bizonyult vádak alapján. Széttárják a kezüket – már ha egyáltalán érdekli őket mások sorsa –, és lemásznak az elbarmolt ügyről. Nyomukban meghurcolt szerencsétlenek, megnyomorított családok keresik kétségbeesetten, de nem lelik az igazságot. A magyar állam – melynek nevében a bírák ítélkeznek – jobb esetben kifizeti a kártérítést, a kár okozói pedig nyugodt lelkiismerettel gyakran előlépnek a ranglétrán, csak hogy ne mondhassa senki, hogy következmények nélküli ország vagyunk…

Mindez a társadalom erkölcsi alapjait, az államba, annak is az igazságszolgáltatásába vetett bizalmat roncsolja jóvátehetetlenül. Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter nem véletlenül emlegette több alkalommal is azt az árulkodó módon közhellyé vált fordulatot, hogy Magyarországon nem igazságszolgáltatás, hanem jogszolgáltatás van. A jogot viszont a törvényhozás alapítja.

Tudjuk persze, hogy Brüsszel oly sok más mellett ebbe is beleüti az orrát, a birodalmi központ sikerrel akadályozta meg a bírák nyugdíjkorhatárának 70 évről 62 évre leszállítását. A kiemelt ügyekben immár sorozatban születő kirívóan botrányos ítéletek mégis azt üzenik, hogy ideje valamilyen módon rendet vágni az igazságszolgáltatásban, és visszaterelni ezt a hatalmi ágat az általános közerkölcs normái közé.