„Nevetni vagy pedig könnyezni; az mindegy az asszonyoknál.”
(Katona József)

Hirdetés

Schilling Árpád 2017-ben

Szirtes Ági kétségbe van esve. Hogy most hát akkor ugye, juj, a mindenségit neki, mi lészen eztán? Jön itt ez a gonosz Fidesz, meg a még gonoszabb Vidnyánszky, aztán oda a magaskultúrának. S Szirtes Áginak hivatkozási alapja is van: az „értékteremtő” Schilling Árpád…

Kavics és gyémánt

Konfuciusz szerint még egy zárványos gyémánt is sokkalta értékesebb egy tökéletes kavicsnál. S bizony ez a példabeszéd itt, a Lajtán túl, a Sztanyiszlavszkijon és Ljubimovon szocializálódott Thalia papjaira duplán igaz. Szinte mindannyian tökéletes kaviccsá formálódtak a „működő szocializmus” folyammedrében. S ha akadt is köztük kivétel, az csak arra volt jó, hogy időről időre elő lehessen venni a kádári fals demokrácia jegyében, hogy lám, az érték az világnézettől függetlenül is érték. Illetve időről időre félre lehessen állítani, hogy lám, a zsenialitás nem előbbre való a párthűségnél. 

Korábban írtuk

Ezek a tökéletes kavicsok aztán követendő példáivá váltak azoknak a semmi kis durva szélű kövecskéknek, akiknek bizony Schilling Árpád és b. neje a legszembeszökőbb példái közé tartoznak. Ők ugyanis már arra se vették a fáradságot, hogy tökéletesre csiszolják magukat. Elég volt azt hazudniuk, hogy tökéletesek, csak amolyan formabontó, kísérleti, avantgárd módon, ahol a funkciótlan színpadi meztelenség ugyanúgy „előremutató performansz”, mint a magas művészet nevében a járdára vizelés vagy a félévente patetikus manírral meghirdetett országelhagyás. 

Párt-Katona

Kádár Jászai-díjasa, Gyurcsány Kossuth-díjasa – úgy is, mint a Katona József Színház alapító tagja – rettenetesen kétségbe van esve. Érthető, hiszen ezek a NER-esek a kedvenc, s egyben vele együtt színházalapító rendezőit „támadják”. Akik ugye anno a Katonából is azt csináltak, amivé a Katona vált. Csakhogy aki kicsit is jártas a magyar színháztörténetben, illetve tisztában van az ok-okozati viszonyokkal, az egyszerűen nem mondhat mást, mint hogy a Katona mindig is a magyar színházi élet Hofija volt. Szelepleeresztő, álentellektüel, álperformansz, álformabontó, ál-lami. Párt-ál-lami. 

A Színművészeti kapcsán Szirtes megjegyzi: 

„Azok a Mesterek tanítanak (tanítottak) ott, akik a Katona József Színházban mestereim, példaképeim voltak és maradtak ma is: Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás.”

Persze a triumvirátus legemblematikusabb tagja a Major-növendék Székely, aki az egyik első kommunista mártírja áldozata volt az egyetem újjászervezésének. Mert hát őkelme megszokta ugye, hogy ahová ő megy, ott cipőstül egyenesen a lágybeton alapzatra teszik, aztán a megkötés után soha többé el nem mozdítható onnan. Hiszen a növendékek oktatásához ő, és csakis ő ért, senki más. Meg a többi remek ember, akik igazi, míves kavicsai voltak az elmúlt évtizedekben annak a nemzetpusztító hordaléknak, ami úgy támadott mindent, ami magyar, úgy üldözött mindent, ami nemzeti, hogy azt tanítani lehetne. De hisz tanították is.

Követendő példák?

Szirtes amellett, hogy tanítja, még mondja is. Hogy a régi nagyokat nem szabad bántani, mert ők olyasmit képviselnek, amit egy Vidnyánszky, egy Nemcsák vagy akár egy Dörner sose tudna képviselni. Ami igaz is. Hiszen ők sosem szidnák saját népüket. Sosem helyeznének el készakarva a kollektív tudatban olyan zárványokat, amiktől a kellő időben minden megreped, hogy a repedéseken beszivárogjon a mindent ellepő posztkommunista genny. Mert ezeknek az egykori pártállami Katonáknak nem csupán az a céljuk, hogy felneveljék a velük egyetértők új fészekalját (már a rostavizsgákon ellehetetlenítve a velük egyet nem értőket), hanem az is, hogy lassan, aprólékosan a köz agyába rágják, miszerint csak és csakis az a kultúra, amit ők képviselnek. 

S hogy ne maradjunk kétségek között, vajon miféle követendő példaképekre gondol Szirtes Ági, íme, csatol egy listát is a színházi óriásokról:

„Ott nevelkedtek fiatal rendezőim: Székely Kriszta, Tarnóczi Jakab. Tarr Béla, Zsótér Sándor, Bodó Viktor, Schilling Árpád elvitathatatlan értékek teremtői.”

A kommunista recept ezúttal is működik. Keverd a hasznosat a haszontalannal, utóbbi legyen, mondjuk, nyolcvan százalék, s így mindent és mindenkit egybemosva, az értékesre való hivatkozással védd az értéktelent. Mert azért bocsásson meg nekem a világ, ha azt mondom, hogy Schilling Árpádnál ordasan magyarellenesebb, színházi és civil megnyilvánulásaiban gusztustalanabb figurát nemigen hordozott hátán a Föld.  

***

A Tarlós-időszak budapesti díszpolgára, Demján Prima Primissima díjasa, a minden érában rettenetesen mellőzött és üldözött Szirtes Ági most rettenetesen el van keseredve. Mi lesz eztán az új kavicsokkal? Ki csiszolja őket ötágú vöröscsillag formára? Ki tünteti el felszínükről a piros-fehér-zöldet? Ki rendez majd ezután 50-100 nézőt célzó, (C)EU-kompatibilis performanszokat?

Még szerencse, hogy a szintén Major-tanítvány egykori vígszínházi párttitkár, Hegedűs D. Géza idén osztályt kapott. Nincs veszve hát minden.

Vidnyánszky meg bohóckodjon csak olyan avíttas, unióellenes darabokkal, mint a Bánk bán, amire jó, ha négyszázezer ember vesz „csak” jegyet az elkövetkezendő évadban.