Amit a szíved diktál

„Ha valaki jó anya, mindent meg lehet bocsátani neki.”
(Émile Zola)

Sokat beszélt az apjával erről. Hogy jön majd ez a nap, és akkor… Ő akkor mit tegyen? Az apja azt mondta neki: „Tégy úgy, ahogy a szíved diktálja.” Értelmes kisfiú volt, koránál sokkal értelmesebb. Noha alig múlt ötéves, pontosan tudta, mit jelent az, hogy amit a szíve diktál. Leült hát az íróasztalához (mert már volt neki olyanja is, hiszen nemsoká iskolába megy), elővett egy rajzlapot, aztán elővette a színes ceruzáit. Majd csendben várakozni kezdett. Várta, hogy vajon mit diktál a szíve?

***

Először a tulipánt rajzolta meg. Nagy, szép, piros tulipánt. Bár maga sem tudta, miért. Egyszerűen csak úgy érezte, ennek van helye a rajzlap bal felén. Szép tulipán volt. Emlékeiben néha még felderengett, hogy „azzal a másikkal” régebben, mielőtt elment volna, járták a falut, és nézegették a házak előtti virágpadokat. Nagyon szerette ezt. Kiváltképp, amikor már lepkék is voltak. A lepkék miatt még azt is megbocsátotta a melegnek, hogy a csúnya és ijesztő, csípősen berregő méhecskéket úgyszint kikelesztette. 

Aztán magát rajzolta középre. Pont legeslegközépre. Szintén nem tudta, hogy miért, de szakasztott úgy, mintha ennek a kétdimenziós papírvilágnak ő lenne a középpontja. Kisebb volt, mint baloldalt a tulipán, de nem sokkal. Éppen csak egy rajzfejnyivel. Direkt így tervezte, mégpedig a jobbszélre rajzolandó figura miatt. Ezt ő már jól és alaposan kidolgozta közben. Már persze miután a diktálós szíve elkezdte vezetni a kezét. Habár… a szájnál kissé megbicsaklott. Nem is kissé. A ceruza hegye is beletört az ideges nyomásba. A hegyezés után azonban széles mosolyt firkantott magának, s ezen maga is elmosolyodott. Aztán a mosolya komolyságba váltott.

Lassan, aprólékosan, a legnagyobb műgonddal elkezdte felskiccelni a harmadik, a legnagyobb figurát: Katát, apa feleségét. Mivel már fél éve, hogy együtt laktak, nem okozott neki gondot Kata megformálása. Ám azt jól tudta, hogy saját magához és a tulipánhoz képest sokkal, de sokkal pontosabbnak kell lennie. Nem mintha előbbieket elnagyolta volna, hanem, hogy… hanem, hogy valóban olyanná váljon, mint amit a szívében látott. S amikor a lap fölé hunyorgós, nyelvkinyújtós, grimaszolós rajzolás utolsó vonalkáival is végzett, boldogan dőlt hátra székében. Pont olyan gyönyörű lett, mint Kata. Még a ruhája is olyan volt, mint Jázmin hercegnőnek a mesefilmben. 

Az utolsó rész következett. Az utolsó és leglényegesebb. Egyben a legijesztőbb is, hiszen olyasmit kér majd vele, amire ha Kata nemet mond, akkor nem is tudja, mi lesz. Ennek még a gondolatától is valósággal megdermedt. Aztán megrázta magát. Szó szerint megrázta magát, ahogyan a szél rázza a mezőn a madárijesztőt. Elővette a piros zsírkrétát. Ide piros zsírkréta kellett. Először megrajzolta vele a szívecskét, pont kettejük fölé, úgy, hogy az alsó csücske a fejük közé, a teteje meg a lap felső részére essen. Mielőtt azonban a szöveget elkezdte volna beleírni a szívecskébe, megremegett a keze. Letette a krétát és becsukta a szemét. Figyelte, hogy nem súg-e mást a szíve. De az bizony csak ugyanazt susorogta: „Írd bele! Írd bele nyugodtan, Peti!”. Úgyhogy beleírta: BOLDOG ANYÁK NAPJÁT!

És maga sem tudta, miért (dehogynem tudta), elszomorodott. És maga sem tudta, miért (dehogynem tudta), elsírta magát. Nem hangosan, csak amolyan pityergősen. És nem is szomorúságból, hanem amiatt a furcsa lelkiállapot miatt, amikor egy kisgyerek azért sír, mert úgy érzi, rosszat tett. Hogy beleavatkozott a felnőttek furcsa, misztikus, érthetetlen világának törvényeibe. Hogy ezért valami nagy-nagy baj fog történni vele. Hogy „az a másik” amiatti haragjában, amit Peti tervez, még jobban megharagszik rá. Pedig biztosan már így is nagyon haragszik rá, hiszen elment. Ő lehetett az oka ennek. És ez teljesen biztos, hiszen ha nem így lenne, vitte volna magával őt is.

***

Másnap kora reggel a rajzzal a kezében ment be a nappaliba. Kati és apa épp befejezték a reggeli kávéjukat, amikor megállt az asztalnál. Nem szólt, csak ott állt, kezében a papírral, aminek rajzos része maga felé, befelé nézett.

A két felnőtt pedig, mint akik megérezték a pillanat komolyságát, szó nélkül ámde mosolyogva felálltak. Pontosan Petivel szemben. Ő pedig végre – hatalmas levegőt véve, majd kifújva – remegő kézzel átadta a rajzot:

– Boldog anyák napját! – mondta, majd alig hallhatóan, s picikét könnytől szipogós hangon csak ennyit: – Hívhatlak anyának?

Kati pedig, miután megnézte a rajzot, leguggolt Petihez, szorosan átölelte, majd ugyanolyan könnytől szipogós hangon Peti fülébe súgta:

– De hisz már rég az anyukád vagyok, kisfiam!