Andriska, aki Imre volt – egy rendhagyó ’56-os történet
„Amolyan apafigura volt, benne látták az emberarcú szocializmus utolsó reménységét…”
(Charles Gati Nagy Imréről)
Mondhatnám, hogy minden, amit most leírok, a képzelet szüleménye, hogy ilyen soha, semmiképp nem történhetett meg. Mondhatnám, de nem lenne igaz. Andriskát személyesen ismertem. Mi több, tanúja voltam kálváriája egy kicsinyke szakaszának, mely hányattatás 1956-ban kezdődött. Egészen pontosan 1956. október 23-án délután fél négykor. Ekkor született meg Andriska. Imreként.
***
Amikor a szülőszobán először felsírt az apóság, a sorsa tulajdonképpen már akkor megpecsételődött. Az Imre név ugyan nem volt hagyomány a családban, de a volt miniszterelnök iránti tiszteletből úgy gondolták, illő lesz hozzáadni a familiáris tradíciókhoz. Annál is inkább, mert Andriska apja hol a tanácselnöknek, hol meg a párttitkárnak volt személyi sofőrje, s e minőségében minden titkok legfőbb tudója, valamint társtettese, a titkos vadászatokon át a titkos kurvázásokig, a féltitkos pénzlopásokon át az egészen nyilvánvaló harácsolásig.
Hogy ez valakiből tiszteletet vált ki a kommunista rendszer iránt? Hogy ez a valaki már ’53-ban is valóságos hősként tisztelte Nagy Imrét? Nos, igen. Ilyen is akadt anno. Embere válogatta. Andriska apja példának okáért ilyen volt. S mondhatnánk, hogy ez volt az egyetlen jellemhibája, de csak akkor mondhatnánk ezt, ha a gyógyíthatatlan alkoholizmust, s az ezzel járó rendszeres asszonyverést nem számítjuk ide. Hát így lett Andriska Imre is. Tiszteletből.
Önmagában ez persze semmit sem jelentene, csupán azt, hogy a fiú az atyai hagyományok továbbvitelével két nevet kapott. Az egyiket hivatalos körben használta (akárcsak apja az Istvánt), a másikat minden más alkalommal (akárcsak apja az Andrást). S bár kis Andrist mindenki kis Andrisnak, vagy Andriskának szólította, a teljes neve valójában Nagy Imre András volt. Vagy ahogyan a hivatalos közeg olvasta hivatalos közegben való megjelenéskor: Nagy Imre. Valamiért azt hitték, hogy két keresztneve közül az elsőt használja, a második meg csak úgy van, mint valami úri, mondhatni, kispolgári csökevény. Summa summarum, az atyai keresztnévnévadás – pláne a születési dátummal – tökéletesen passzolt a vezetéknévhez. Túl tökéletesen is.
***
A gyerekkorral nem volt baj, a gyerek az gyerek, az nem jár hivatalos helyre, nem kokettál a hatalommal és szembe se megy vele, ha nem muszáj, vagy legalábbis csak annyira, amennyire minden gyerek megfogadja, hogy a ballagás után jól megveri a matektanárját. Ám csakhamar eljött a felnőttkor kezdete, az a bizonyos tizenhetedik év, amikor a magyar fiúkat már csak egy év választotta el attól, hogy sorkötelesekké váljanak. Ekkor történt az orvosi ellenőrzés, a kartonozás, a hadi lajstromba vétel. E pont pedig mérföldkőnek számított Andriska életében.
– Nagy Imre, 1956… Khm… Nagy Imre, 1956. október 23… – szólította őt az SZTK rendelőjéből a folyosóra lépő nővérke, egyre ijedtebb, egyre elcsuklóbb hangon, ahogy a Nagy Imrét az 1956, az 1956-ot az október, az októbert meg a 23-adika követte.
– Igenis – válaszolta neki Andriska, s már ment is a nővér után a rendelőbe, ahol arra ért be, hogy a nővér az orvos fülébe sugdos, majd a fiúra mutat. Az idős doktor először elkerekedett szemmel, majd haragos arccal hallgatta a suttogást, végül pedig nekiszegezte a kérdést Andriskának:
– Maga Nagy Imre?
– Igen.
– És 1956. október 23-án született?
– Igen.
– Akkor magának a szülei egy barmok.
– Csak az apám – mondta Andris, s így is gondolta. Hiszen anyjának, Ágnesnek jobbára csak abba volt beleszólása, hogy a férje meddig üsse a baloldalát. Mert ha azt megunta, fordult egyet, s onnantól a jobb fele kapta a verést.
***
De ez semmi se volt ahhoz képest, amit Andris a bevonulása után kapott a kalocsai laktanya szakaszparancsnok főtörzsőrmesterétől, századparancsnok főhadnagyától vagy Bence őrnagytól, a politikai tiszttől. Mert náluk szinte ugyanúgy hangzott el az alábbi beszélgetés:
– Katona! A maga neve Nagy Imre?
– Jelentem, igen!
– És ’56-ban született?
– Jelentem, igen!
– És október 23-án?
– Jelentem, igen!
– No, akkor először 56 fekvőtámasz, aztán meg 23!
Ezt valamiért mindhárman viccesnek találták, akárcsak a kóbor macskákra lövöldözést pisztollyal, esténként, részegen a város utcáin. Hiába, no! A proletár elit kulturált szórakozásra való igénye mindig igen magasra tette a mércét.
Andriska persze – úgy is, mint Nagy Imre – az első naptól kezdve az elkövetkező két év minden áldott napján számíthatott a különféle retorziókra. Volt mocskos ellenforradalmár, szarfaszú burzsuj, népellenség és sok más hasonló. Katonakönyvének eltávozási lapjai sértetlenül vészelték át a hónapokat, csomagjai pedig rendre „elkeveredtek” a postán. S ha átkozta is sorsát, egyet sosem akart: nevet változtatni. Jóval később, mikor ennek okát tudakoltam, így válaszolt:
– Nézd, Tomi! Én az apámtól pénzt, egy fillért se, de két örökséget azért kaptam: a nevemet és a piára szomjas májamat. Tudod rólam, hogy csak vizet vagy üdítőt iszom, mindenhova kocsival járok. Szóval, amíg a nevem a legnagyobb gondom, addig oda se neki!
***
Andriska 1995-ben halt meg. Májzsugorban.
