Ausztria – harminc évvel később

„Csak a naiv emberek hisznek a fejlődésben, pedig csak változás van, fejlődés nincs. (…) Valami elvész, valami új jön, és cserébe valamit a régiből, valami jót is föl kell áldozni.”
(Jankovics Marcell)

Pontosan harminc éve jártam Ausztriában múlt heti utam előtt. Harminc év nagy idő. Elég nagy idő ahhoz, hogy lemérhessem, mi mennyit változott. Hogy vajon valóban utol kell-e érnünk Ausztriát? S ha igen, miben? Harminc év nagy idő. Kíváncsian vártam, milyen benyomások érnek, amíg Balassagyarmatról Salzburgba érek.

***

A több mint egy emberöltőnyi évtizedek két dolgot jelölhetnek: vagy az erőteljessé válást, vagy a leépülést. Kiváltképp akkor, amikor valami differencia lép elő a megszokotthoz képest, valami, ami a történéseket nem úgy, nem abban a formában viszi előre, mint ahogyan azt korábban megszoktuk, megszokhattuk. Ilyen differencia kettő is akadt az elmúlt évtizedben. Egyrészt az illegális migráció tömeges emberáradata, másrészt a covid.

Amennyiben a kedves olvasó elért már bizonyos életkort, jól emlékszik rá, milyen impressziókkal léptük át egykoron mi, magyarok az államhatárt a kelet-nyugati tömb találkozási pontján.  Mert amikor átléptük, valóban az a csodálatos megújulás fogadott, amit addig csak hallomásból ismertünk. Először is a kiváló útminőség, amit autóink, buszaink kerekének rázkódásmentes haladásakor megtapasztaltunk. Aztán a mindent elborító bőségáradat még a legkisebb falvak legkisebb boltjaiban is. Például hogy az év minden szakában volt déligyümölcs, és hogy a kínálat a szocialista hiánygazdaságra szakosodott magyar szemet szinte már bántotta, olyan hatalmas volt. 

***

Most, harminc év múltán az első impresszió az impresszió hiánya volt. Átmentünk Dél-Szlovákián (hogy a V4-ek lelki üdvéért ezen a néven említsem Felvidéket), aztán hirtelen ugyanúgy folytattuk utunkat a busznyi jó baráttal. Ha volt is különbség az útminőségben, az érzékelhetetlen volt. 

Nem úgy a pályaszéli gazrengeteg. Gazrengeteg Ausztriában… Évtizedes emlékeim szöges ellentéte. Akkor ugyanis élére fésült fűszálak, formára nyírt fák és bokrok jellemezték az útszéli részeket. Szemét sehol, ellenben a főutakkal párhuzamosan haladó gazdasági utakon vidám traktorok pöförésztek, s ha nagy néha rá is mentek az aszfaltra, olyan patika-szintű tisztítást kaptak a gumijak, hogy a hatalmas sárgöröngyök mind a szántón maradtak.

És hát a pályapihenők és pályabenzinkutak… Előbbieknél gyakori elem volt a Toi-Toi-vécé, utóbbiaknál pedig a szúrós szem, mármint a shop dolgozói részéről. Ez azért, valljuk be, érthető. Bár magunkért kezeskedtem, de más buszos társaságért semmiképp. S ha egyszerre rohan meg 45, vagy kétszer 45 ember egy kutat, az bizony nem sok jóval kecsegteti az ottani ellátó személyzetet. 

Viszont itt éreztem először, hogy visszamegyünk a múltba. Illetve – egy kis pikantériával – azt, hogy Magyarországról valamiféle elmaradott peremvidékre sodródtunk. Ugyanis a maszkot, ráadásul az FFP2-es maszkot minden zárt térben hordani kellett. Pont, mint hónapokkal ezelőtt nálunk. S ha könnyen meg is szokja az ember a normálistól eltérőt, azért a normalitásra való igény erősebb annál, mintsem hogy a természetelleneset tartsa természetesnek. Így vagyok én a maszkviseléssel. Hordom, ha muszáj, de nem nosztalgiázom miatta.

***

A hatórás út végállomásán a csodálatos Salzburg várt minket. Ausztria ötödik legnagyobb települése, Mozart szülővárosa, s ennél fogva a zenei élet egyik legfontosabb központja a maga hat színházával, valamint számos templomával, amiknek kórusai közül nem egy világhírű.

S ha csak a zene szűrőjén keresztül nézném az osztrákok eme ékszerdobozát, a Salzach folyón átívelő megannyi gyaloghídjaival, a csodálatos történelmi tereivel, s a megszámlálhatatlanul sok érdekességgel, akkor azt mondanám, hogy páratlan. Csakhogy író vagyok, ezért nem az idealizált, hanem a valóságos képet kell megjelenítenem.  

Ám sajnos (sajnos?) láttam a pompán átütő valóságot is. Példának okáért a vasútállomáson, valamint misekezdetekkor a templomok elé érkező román és albán koldusokat, az eldobált cigarettacsikkeket, a (már bocsánat) járdákon tízméterenként elterülő hányástócsákat, egyszóval mindazt, amit egy átlagos magyar városban is hétvégenként. És láttam a szállodánkkal szemközt elhelyezkedő, mintegy 200 méter hosszú épülettömböt, bejárati ajtajain a „hatóságilag lezárva” táblákkal, földszinti ablakain OSB-lapokkal bedeszkázva, néhol – gondolom – a hajléktalanok által feltörve.

És persze láttam a Mozart-biznisz megannyi nyomát, kezdve a szülőház aljába épített Sparral, folytatva a születés szobája felé haladó lépcső pihenőjében álló, egyméteres Lego Mozart-figurával. És hát a „golyóárusokkal”, akik üzletről üzletre bőszen hirdették, hogy csak itt, csak náluk, csak most kapható az egyetlen, az eredeti, a hamisítatlanul originális Mozartkugel.

***

Na, de hogy jót is mondjak, itt történt meg az, ami számos liberális rémálmának számít, miszerint mégis jó azért valamire a magyar védettségi kártya. Történt ugyanis, hogy az európai védettségi igazolványt véletlenül a szálláson hagytam, pedig világosan elmondták nekem, hogy mindig legyen nálam. 

Közbevetve az európai védettségi igazolványt „rendkívül bonyolultan” tudtam csak megszerezni, hiszen legalább öt másodpercbe telt bejelentkeznem a kormányablakba, s ott a megfelelő menüpontot két másodperc alatt kiválasztva újabb két másodperc alatt beírnom a TAJ-számomat a középső rubrikába. Aztán egy Enter után már ott is volt előttem kinyomtatható állapotban az igazolás. 

Na, de hogy szavamat ne felejtsem, úgy gondoltam, iszom egy finom kávét az egyik történelmi téren, csodás épületek között, ragyogó napsütésben, a vénasszonyok nyarának barokk és neoklasszikus díszleteivel körülvéve, ebben az idegen kultúrában, ami egykoron szimbiótaként a miénk volt, legalábbis amíg földjeink gyümölcseinek és természeti kincseinknek a segítségével középhatalommá erősítette saját, egykoron jelentéktelen hercegségét. 

S miután leültem a terasz (mondom, a terasz!) egyik asztalához, már jött is a pincér:

– Isten hozta! Láthatnám a védettségi igazolványát?

– Sajnos az európai igazolás nincs nálam, de itt a magyar védettségi kártyám – mutattam neki.

– Köszönöm szépen! Mit hozhatok az úrnak? – kérdezte, s úgy könnyebbültem meg, mint a filmeken a CIA-ügynök, aki hamis útlevéllel próbál becsekkolni valami ellenséges országba.  

***

Mindent egybevetve Salzburg csodálatos, gyönyörű, igazán szerethető város. Legalább annyira, mint Eger, Pécs, Sopron, Szentendre vagy Debrecen. S a sort még hosszan folytathatnám. Valamint azt is hozzátehetném, hogy a salzburgi emberek – akár autóikat, akár ruháikat nézve – bármelyik magyar város polgárai lehetnének. Se nem többek, se nem kevesebbek ugyanis. 

Vagy inkább fordítva. Ami fejlesztések az utóbbi tíz és fél évben történtek Magyarországon, olyannyira pozitívan változtatták meg hazánk arculatát, hogy aligha kellene szégyenkeznünk akármely európai várossal szemben, bármilyen összehasonlítás terén. 

Összességében impresszióim szintézise e két megállapítást hozta:

Jó Nyugatra kirándulni.

Jó Magyarországon élni.