Az elpusztíthatatlan

„Mindenkivel történik néha valami, de ha az ember megszokja a rosszat, akkor vége van az önbecsülésének.”
(H.G. Wells)

Mi a módja, s főleg mi az ára annak, hogy valakit végleg eltüntessünk? Mennyire kell saját kicsinyességünk rabjává válva szolgaként cselekednünk ahhoz, hogy kedvére próbáljunk tenni annak, akinek jóindulatát keressük? Ha hajlandóak vagyunk emberségünket szíven szúrni, bármikor elvégezhetjük a sátán munkáját. Minden más Isten kezében van.

***

Ez a csoport sem volt más, mint a többi. A tárlatvezető már előre tudta, hogy hol, mikor, mit fognak kérdezni. Hiába, az évtizedes rutin meglehetősen kiszámíthatóvá teszi a tömeg lélektanát. Azt is tudta, hogy itt, a reneszánsz szoborkiállítás utolsó, s egyben legkisebb termében fog megtörténni a csoda. Újra. Ma is, ahogyan eddig minden áldott nap, miután a látogatók csoportjai megpillantják a boltíves helyiség közepén álló szobrot. Most, hogy ideértek, belekezdett, ahogyan mindig:

– Utolsóként tekintsék meg Lodovico da Luca Remete Szent Antalt ábrázoló szobrát. A 251-ben Herakleopolisz környékén született szent egy isteni sugallatra mindenét a szegényeknek adta, majd remeteségbe vonult, ahol… – kezdte el, de már hallotta is, amit mindig. A nézők soraiból ámuló hangok törtek elő, persze csak suttogva, de azért tisztán, érthetően:

– Úristen, mintha valóban itt állna! – monda döbbenten egy öreg, szemüveges, kissé elhízott nő.

– Életemben nem láttam ilyen csodát – replikázott rá a csoport másik feléből egy majd két méter magas, szikár fiatalember.

– De ki a csuda ez a Lodovico, és miért nem hallottam én eddig róla? – tette fel végül a menetrendszerűen érkező kérdést egy jólszituált, pocakos, ötvenes úr, miközben csodáló tekintetébe nem kevés értetlenség is vegyült. 

– Nem tudtam nem meghallani a kérdését – válaszolta neki a tárlatvezető, félbeszakítva saját előadását a szentről. – Most akartam rátérni Messer Lodovico szomorú és tragikus élettörténetére. 

– No, hát halljuk! – mondta a pocakos, s kicsit közelebb lépett a szoborhoz, mintha valójában arra számítana, hogy Remete Szent Antal kőszája nyílik majd szólásra.

– A maga korában Firenze nagyjai között számon tartott Lodovico, aki egy ideig magát Michelangelót is tanította, szinte teljesen ismeretlen a művészettörténészek előtt. Ennek egyetlen oka van. Tanítványai istentagadással vádolták meg őt, amiért szobrait II. Lorenzo de’ Medici egytől egyig bezúzatta, őt pedig máglyán elégettette.

– Istentagadás? De hiszen ez a szobor itt előttünk maga a megtestesült hit! – csodálkozott rá az imént hallottakra egy csinos, harmincas nő. 

– Valóban  – mondta a tárlatvezető. – A tanítványoknak egyetlen bajuk volt Lodovicóval: hogy a nyomába sem érhettek. Legalábbis persze akkor, hiszen például Michelangelo remekműveit mindannyian csodálatra méltónak tartjuk. 

– De a többiek nem kaptak megrendelést? Vagy miért? – kérdezte egy érces hang valahonnan hátulról, a tárlatvezető pedig szomorkásan elmosolyodott.

– Dehogynem. Megrendelésekben nem volt hiány. Egyre-másra épültek a templomok, s a paloták kerengőibe is minden nemes és bankár legalább annyi szobrot akart, mint amennyi a Medicieknek van odahaza. Nem, itt egyértelműen a kicsinyesség állt a háttérben. S ez nem csupán feltételezés. Ezt pontosan tudjuk az egyik tanítványtól, nevesen egy Pietro nevű ifjútól, akinek sikerült megmenteni ezt az egyetlen szobrot. Amikor háza kertjében elásta, melléje ásott egy leforrasztott tetejű ón butéliát. Ennek felnyitásakor került elénk Pietro levele az utókornak.

– Mi volt a levélben? – kérdezte türelmetlenül az előbbi érces hang.

– Miután a tanítványok Medici embereivel palotáról palotára, jártak – nem feledkezve meg a vidéki kúriákról, az útmenti fogadalmi keresztekről és Szűzanya szobrokról sem –, pusztításuk után valóban nyomtalanul kitörölték Lodovicót, úgy a városállamból, mint az egyetemes kultúrából. Legalábbis ezt hitték. Ám Pietro egyetlen szobrot, egy közeli falu elöljárójának megrendelésére készült Szent Antal szobrot eldugott társai és a katonák elől. A levélben sajnálatát fejezi ki, amiért irigységből, a sátán szolgájaként Isten művét tette tönkre. 

– Késő bánat…- szólalt meg cinikusan a pocakos, immáron egészen közelről szemlélve a szobor mesteri véseteit. 

– Valóban – felelte rá a tárlatvezető. – Ám isteni igazságszolgáltatás. Pietro ugyanis megír levelében még két dolgot. Az egyik, hogy amiért társtettes volt ebben a bűntényben, vezeklésül az összes alkotását összetöri és szerzetbe vonul. Ez valószínűleg meg is történt, ugyanis sem őt, sem munkáit nem találtuk eddig.

– Mi volt a másik, amit a levélben megírt? – kérdezte izgatottan a magas fiatalember, s a tárlatvezető már előre tudta, hogy válasza mekkora döbbent csendet fog eredményezni:

– Hogy Messer Lodovicónak még csak nem is ez a szobor volt az legjobb alkotása.

***

Későre járt. Az utolsó csoport is rég elment már. A tárlatvezető lelkiismeretesen végigjárta a termeket, ellenőrizte a hőmérsékletet és a páratartalmat. Utoljára a Szent Antal terembe ment. S mint mindig, most is elidőzött szeme Messer Lodovico még csak nem is legjobb, ámde egyetlen fennmaradt alkotásán. 

„Még csak nem is a legjobb” – gondolta. Jézus az égben, milyen lehetett akkor a többi? A többi, aminek darabjai ott pihennek Firenze útjainak alapjában, vagy habarcsba öntve a paloták falaiban.

De mint mindig, most is ugyanarra jutott. Hogy amíg ez a szobor maga az élő itáliai reneszánsz, s amíg ehhez foghatót soha senki sem látott, addig Lodovico da Luca lesz korának legnagyobbja.

Még ha alig tudja is valaki.