Az elvesztett idő

„Nem az időnk csekély, hanem sokat elvesztegetünk belőle.”
(Lucius Annaeus Seneca)

Az elvesztett idő ugyanolyan, mint a többi idő. Kezdetben csak simán idő. Az ember alkotta negyedik dimenzió bármire, bármikor, bárhol felhasználható szegmense. Aztán valahogy átváltozik. Kicsinyes önzéssé, lustasággá, kényelmességgé, vagy épp mindezek fordítottjaként munkamániává, görcsös megfelelni akarássá. Közös ismérve ezeknek az elpazarolt óráknak, napoknak, hogy soha többé nem hozhatók vissza. Akár a gyermekünk, akár a kedvesünk, akár a barátunk sínyli meg.

A gyermek

Magyarország három legnagyobb kereskedelmi tévéjének és legnagyobb kereskedelmi rádiójának írtam. Jól kerestem. Nagyon jól. Annyira jól, hogy az anyagi megbecsülés még több munkára sarkallt. Bizonyítani akartam, hogy nem tévedésből és nem véletlenül vagyok a szakmai élmezőnyben. Minden feladatot elvállaltam, s ha kellett, akár koradélutántól másnap hajnalig is képes voltam írni. Fáradhatatlanul, ambiciózusan, hatalmas céltudatossággal. Csak épp ott, azon a ponton, ott és pontosan akkor nem volt meg bennem a kellő ambíció, ahol és amikor kellett volna.  

A fiam hároméves volt. Máig emlékszem rá, hogy bárhová indultam, jönni akart velem. Bármit csináltam, ő is részese akart lenni. Azaz hogy… velem akart lenni. Én viszont mentem, szaladtam, rohantam, dolgoztam. Ha pedig épp odahaza tettem a dolgomat, rengetegszer mondtam el azt a mondatot, ami nemcsak hogy borzalmas, de felettébb hazug is: „Apa most nem ér rá, menj és játssz valamit!”. Azóta is ez a mondat vájja ki a lelkemet – akárcsak Prométheusz máját a keselyűk –, ahányszor csak találkozom és beszélek vele. A lélek sebe pedig sosem gyógyul. Egy apáé, aki a gyermekének mondott nemet a közös együttlétre, biztosan nem. Tudom. Tapasztalom. 

A kedves

„Mi lett volna, ha…?” – tesszük fel magunknak időnként ezt a kérdést, arra gondolva, hogy mennyiben változott volna mostanra az életünk, ha ekkor és ekkor nem így és így döntünk. S nyilván, akinek az élete most épp szerencsés, azt mondhatja: minden baklövés, amit régebben elkövetett, erre a pontra, erre a szeretetteljes állapotra vezetett. Ám még ebben az esetben is látja, felfogja utólag belegondolva, hogy mit és mikor hibázott. A szörnyű recept hellyel-közzel ugyanaz, mint a gyermek esetében: a nagyon fontos munka, a nagyon érdekes hobbi, vagy a mindent legyőző önzés. 

Pedig a pénzen megvehető dolgok vagy a tanulással elérhető sikerek egyike sem pótol egy önfeledt közös estét, amikor a két „én-időből” közös „mi-idő” születik. Sok, talán túlságosan is sok elhibázott kapcsolat vezetett odáig, hogy mostanra megértettem: tíz vagy húsz év múlva nem arra az éppen futó projektre, nem a főnök elismerő kézfogására, de még csak nem is a dagadó bankszámlára fogok emlékezni, hanem a sétára a Páris-patak völgyében, a gyulai nyaralós napokra, vagy csak úgy egyszerűen egy jól sikerült közös borozásra a Víztoronyban, az Ibolyában, a Teniszkében. Ez esetben a korábban elpazarolt idő hatalmas figyelmeztetés volt mostani énemnek: a szerelem is csak addig él, ameddig ketten éltetik.

A barát

„Most épp nem érek rá, és a jövő hónap is zsufi, de térjünk vissza rá fél év múlva!” Ismerős valakinek ez a mondat? Esetleg e mondat végtelen számú változatainak bármelyike? Mind arra a halogatós attitűdre vonatkozik, amikor életünk olyan szakaszába értünk, ahol, ha tehetjük, nem mozdulunk ki komfortzónánkból. Még akár legjobb barátaink kedvéért sem. 

Mondanom sem kell, az indokok közt itt is első helyen van a munka, de sokszor elég a viszonylag nagy távolság, illetve az arra való hivatkozás, hogy épp a kedvesünkkel „kell” lennünk. Utóbbi még akár elfogadható is lehet, ha nem a legármányosabb kifogás, mivel kedvesünket a fentebb leírtak szerint szintén hanyagoljuk. Ám a „majd” és a „ráérünk még” szelleme mindőnk barátságaiban ott kísért. Annak ellenére, hogy az igazi barátok valóban tíz vagy húsz év múlva is ott tudják felvenni a fonalat, ahol annak előtte közösen elengedték. 

Mindez azonban cseppet sem vigasztalt atyai jó barátom, Zoltán urnája előtt állva, amikor könnyeimet törölgetve csak arra gondolhattam: sehova nem megyünk már együtt, sehol nem zenélünk már együtt, uram bocsá’ soha nem isszuk mámorig kupáinkat, jóféle dalolásokkal, közös adomázásokkal fűszerezve az estét. S ha a fentebbi eltűnt idők – a gyermek ideje vagy a kedves ideje – eltűntek, erre az utóbbira elmondhatjuk: visszahozhatatlanul semmivé lett. Egyszerűen elenyészett abban a szürkeségben, amiben a halál kezdi lassan, de biztosan felemészteni jelenünket.  

***

Jó ideje nem hagyom már, hogy a látszat-idő a fontos idő elé tolakodjon. Akár gyermekről, akár kedvesről, akár barátról legyen szó. És mindent megteszek, hogy ennek fontosságát megtanítsam a gyermeknek, valamint éreztessem a kedvessel és a baráttal. 

Ajánlom tehát ezt az írást gyermekeimnek, kedvesemnek és barátaimnak! 

Ne legyetek rest rám szólni, ha úgy érzitek, hogy szükségetek van az időmre! Ígérem, adok belőle nektek.