Az emberi méltóságon esett sérelem, ami emberöléssel orvosolható

Karsai Dániel alkotmányjogász az Emberi Jogok Európai Bíróságához (EJEB) fordult, mert álláspontja szerint „az élet végi döntések meghozatalának teljes magyarországi tilalma alapvető emberi jogokat sért, így különösen az emberi méltóságból fakadó önrendelkezési jogot, az embertelen, megalázó bánásmód tilalmát, valamint a világnézeti meggyőződés szabad megválasztásához való jogot.”

Rendkívül nehéz ebben a kérdésben nem támogató véleményt nyilvánítani, mert Karsai az ALS nevű betegségben szenved. Ez úgy pusztítja el a mozgató idegsejteket, hogy a beteg ép tudattal egyre magatehetetlenebbé válik, majd megfullad. Valóban szörnyű sors, és együttérzésünk sem tompíthatja fájdalmát és elkeseredettségét.

Ugyanakkor Karsai politikai aktivista is, betegségét is politikai aktivizmusra használja, így nem lehet megkerülni érvelésének kritikáját. Annál kevésbé, mert a teljes ellenzék beállt mögé, parlamenti vitanapot indítványoztak az eutanáziáról.

Miről van szó? A bevált „jogvédő” módszer szerint minden erkölcsi, társadalmi, politikai, gazdasági kérdést jogi problémává transzformálnak, és nem demokratikus úton, hanem bírósági úton akarnak érvényt szerezni álláspontjuknak.

Karsai azt állítja, hogy társadalmi vitát akart indítani a problémáról, valójában az EJEB-hoz fordult beadvánnyal. Azaz, a társadalom és a magyar Országgyűlés feje fölött akar olyan ítéletet hozatni, amelyben elmarasztalják Magyarországot és a magyar jogrendet.

Az érvelése teljesen alaptalan. Magyarországon senki semmilyen életvégi döntést nem tilt. Mindenki úgy dönt, ahogy akar. Az más kérdés, ha a döntése végrehajtásának hiányoznak a tőle független feltételei. Én is dönthetek úgy, hogy holnap fellépek a milánói Scalában, de aligha fognak beengedni a művészbejárón. Az önrendelkezési jogát sem sértik; ugyanis nem csak saját magával kíván rendelkezni, hanem másokkal is! Egyrészt az állammal, amelyet arra akar kényszeríteni, hogy bocsásson rendelkezésére egy orvost, másrészt ezzel az orvossal, akit arra akar kényszeríteni, hogy orvosi esküjét megsértve vessen véget az ő életének, de mindenekelőtt az Országgyűléssel, amelyet az EJEB ítéletével akar arra kényszeríteni, hogy hozzon mindezt szentesítő törvényeket.

Az embertelen, megalázó bánásmód tilalmát és a világnézet szabad megválasztásához való jogát ugyan ki és mivel sértette meg?! Ki bánt vele embertelenül vagy megalázóan? Ha az állam nem az ő világnézete szerint működik, akkor sérülnek a jogai?!

„A létezés ezen formája számomra mindenfajta értelmet és méltóságot nélkülöz. Ebben a helyzetben szilárd meggyőződésem szerint joggal igényelhető, hogy az embernek legyen joga az értelmetlen szenvedés helyett méltósággal befejezni az életét” – nyilatkozta Karsai az Indexnek.

Az általa felvetett „jog” egyben másnak a kötelességét jelentené az ő megölésére, ami igencsak problematikus. Mint ahogyan az is, hogy a betegséget és a szenvedést az emberi méltóság sérelmének tekinti. Ha elfogadnánk, hogy a betegség és a szenvedés nem az emberi lét része, hanem valamiféle csorbulása, amit csak az egyén megölésével lehet orvosolni, az elfogadhatatlan következményekkel járna – olyan következményekkel, amilyeneket már látunk az aktív eutanáziát engedélyező országokban.

Először csak az elviselhetetlen testi szenvedés esetében engedélyezték az aktív eutanáziát. Később a lelki szenvedés esetére is kiterjesztették, így testileg teljesen egészséges depressziósok, magányosak, életuntak is igényelhették. Majd – a náci Németország után 81 évvel újra – kiterjesztették gyerekekre is! 

Ha egyszer elindul egy ilyen folyamat, nincs megállás, mert bizonytalanná válnak a határok. Kanadában egy év alatt több mint 30 százalékkal nőtt, és a halálozások 4,1 százalékáért felelt 2022-ben. Az EJEB 2022 októberében ismerte fel ezeket a veszélyeket a Mortier kontra Belgium ügyben hozott ítéletében, amelyben a kérelmezőt, Tom Mortiert az ADF International képviselte. Mortier az ügyet az édesanyja, Godelieva De Troyer önkényes eutanáziája miatt indította, amelyet az ő előzetes tudta nélkül, „kezelhetetlen depresszió„ címén hajtottak végre.

A bíróság megállapította, hogy Belgium megsértette az élethez való jogot az eutanázia körülményei miatt, mivel a gyakorlat szabályozásával megbízott nemzeti bizottság nyilvánvalóan nem volt független.

Hogyan lehetne kizárni, hogy az ápolásba belefáradt vagy az örökséget fejben már elköltő rokonság presszionáljon egy idős embert az eutanáziára, vagy a hangos tévézés miatt ideges szomszéd?!

A rendszerváltáskor ugyanezek a felvilágosult balliberális jogvédők még úgy vélték, hogy az állam nem veheti el egy polgára életét. Ugyanígy a társadalom és a törvényhozás feje fölött, egy bírósággal – az Alkotmánybírósággal – mondatták ki 1990-ben a halálbüntetés tilalmát.

„Az élettől és az emberi méltóságtól halálbüntetéssel való megfosztásra vonatkozó rendelkezések ugyanis az élethez és az emberi méltósághoz való alapvető jog lényeges tartalmát nemcsak korlátozzák, hanem az életnek és az emberi méltóságnak, illetve az ezt biztosító jognak a teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését engedik meg” – állapította meg az Alkotmánybíróság a határozatában. Akkor az élet és az emberi méltóság még egymástól elválaszthatatlan fogalmak voltak. Ahogyan a mostani Alaptörvény is együtt említi őket a II. cikkben: „Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.”

„Az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot és minden mást megelőző legnagyobb érték. Az emberi élethez és méltósághoz való jog ugyancsak egységet alkotó olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása és feltétele. Az emberi élethez és méltósághoz mint abszolút értékhez való jog korlátot jelent az állam büntetőhatalmával szemben” – mondta ki az Alkotmánybíróság. Ez az abszolút jog ma már korlátozhatná az államot? Csak a büntetőhatalmával szemben?

Valóban az állam köteles arról gondoskodni, hogy egy mértéken felül senki ne szenvedjen?

Tény, hogy azóta megváltozott a baloldal államról alkotott felfogása. Egyrészt elvárnák, hogy tartsa magát távol a magánélettől – „takarodjanak a méhemből”, mondják a családpolitikára –, másrészt elvárnák, hogy ha valaki valamilyen okból nem képes az öngyilkosságra, akkor a kormányablakban vagy egy webshopban lehessen igényelni ehhez segítséget. Az államot valami óriási szolgáltatóháznak nézik, ami semmibe ne szóljon bele, de minden kellemetlenségtől óvja meg és mindenben támogassa őket.

*

Természetesen értem, hogy Karsai Dániel miért nem akarja magatehetetlenül megvárni, míg megfullad. Van olyan orvosi diagnózis, amelynek a hallatán én is be akarnám fejezni az életemet. De nem fordulnék bírósághoz, nem tartanának parlamenti vitanapot, nem cikkeznének rólam az újságok.

Nem állítanám be magamat jogtalanság áldozatának.

Csak távoznék, csendben.