Az ernyő

Úgy ment a férfi jó ideje ezen a négysávoson, hogy akár a szemét is behunyhatta volna. Már ha ökrös szekéren vagy lóháton rója az utakat. De az autónál oda kell ám figyelni. Vagy nem kell. Az út ugyanolyan, néhol egy kicsit más, de nem vészes. Rutinból vezetett, bár tudta, hogy ezt nem szabad. Mit tegyen? A pálya egyenes, a táj lapos. Nincs mit nézni. Amikor unta a rádiót, visszagondolt a régi kalandokra. Kalandok? Ugyan már! Nem kalandok voltak ezek, hanem csupán történések. Bárkivel megeshettek volna, s bizonyosan meg is estek bárkivel; másokkal is, nem csak vele.   

***

Mint például az esernyő. Ez a semmihez sem foghatóan csúnya, ezer százalékban műanyag valamicsoda, amit csak azért szeretett, ha szeretett, mert nagy volt. Sokkal nagyobb, mint a másik ernyő, amit a barátjától kapott párszáz másik helybélivel, lévén, hogy választási ajándék volt. Ezt a kék ernyőt, ami lehet, hogy zöld (színtévesztő volt), a feleségétől kapta. Jobban mondva, amikor kapta, akkor még a felesége volt. S ahogy betért a kútra – szokás szerint szakadó esőben –, magával vitte a hóna alatt. Aztán persze amikor kiment elszívni egy szál cigit, mivel éppen nem esett, odakint a saroknak támasztotta. Már a kocsiban ült, jó húsz kilométerre a kúttól, amikor az eszébe jutott… Kedveséhez megérkezve beszámolt neki, hogy elhagyta az ernyőt.

– Melyiket? Amelyiket a volt feleségedtől kaptál? – kérdezte a nő.

– Igen, azt – válaszolta.

– Hmm… Jó – mondta a nő, és ebben a hümmögésben nem sajnálkozás volt, hanem valami olyasmi, ami a dolgok időszerű elmúlását (és ezek a dolgok időnként múljanak is el!) konstatálja. Nem örömmel (na jó, azért egy kicsit örömmel), hanem csak úgy, az egymáshoz tartozás okán.  

Két hete történt ez, s most, hogy jobban megnézte, újra itt, újra ezen a kúton állt meg. Újra kávéért, s újra odakint, cigivel kísérve. Ugyanott. Ugyanott gyújtott rá, de most épp nem esett. Egy kutas lépett oda hozzá:

– Elnézést! Nem maga hagyott itt a múltkor egy esernyőt?

– De igen – mondta neki a férfi meglepetten, s meglepetése csak erősödött, amikor a kutas szó nélkül bement az irodába, ahonnan alig egy perc múlva az esernyővel tért vissza. Azzal a kék (vagy zöld), ezer százalékban műanyag, ronda szerkezettel. Kedveséhez megérkezve beszámolt neki, hogy meglett az ernyő.

– Melyik? Amelyiket a volt feleségedtől kaptál, és elhagytad a kúton?

– Igen, az – válaszolta.

– Hmm… Jó – mondta a nő, és ebben a hümmögésben nem meglepődés volt, hanem valamiféle lakonikus belenyugvás. Hirtelen a nő elnevette magát. A férfi is. Nem mondták ki, de pontosan tudták, mire gondol a másik.

***

Aztán a nőt követve a férfi is bement a jó meleg, fenyőégősen félhomályos, ánizs- és fahéjillatú nappaliba, s ránézett a feldíszített karácsonyfára. Illetve inkább az alatta elhelyezett ajándékokra. Majd kabátzsebéhez kapott:

– A csudába! A mobilomat meg a kocsiban hagytam. Pillanat és jövök! – hadarta, aztán egy röpke csókot lehelt a nő ajkaira, és már szaladt is ki a lakásból, le a kocsihoz. Az ernyő békésen feküdt a hátsó ülésen. Boldogan és hazaérkezetten, ha ugyan a tárgyak érezhetnek ilyet. Valaki szerint igen. Egész pontosan a férfi szerint. Régebben tárgymániás volt. Sose ivott például mindig ugyanabból a kávéscsészéből, nehogy a többi „megsértődjön” emiatt. Ez a gondolat futott át az agyán, miközben kivette az ernyőt a kocsiból. A sugárútig gyalogolt vele, nem volt nagy táv, két percig, ha tartott. Ott a paraplét az italbolt előtti padra tette, lépett kettőt, visszanézett egyszer, aztán siettet fel a nőhöz.

***

Szokás szerint alig értek oda az éjféli misére. Hiába, a halászlé töltött káposztával lekísérve nem barátja a gyors helyzetváltoztatásnak. Még jó, hogy nem volt fagy. Na, igen, Katalin szépen kopogott idén. De legalább most, a szakadó esőben baktatva kipróbálhatta fekete szövetű fanyeles ernyőjét. Igen nagyon örült neki. Annak még jobban, hogy a templom kapuját máskor szinte eltorlaszoló koldusok közül már csak egy állt ott. Tévedés ne essék, nem utálta őket. Azt utálta, hogy csak kérnek, de utána nem mennek be a templomba, hálát adni. De azért ő mindig adott nekik valamennyit, dacára annak, hogy a nő ezt nem helyeselte. Most is a kezébe nyomott annak az egynek egy ötszázast. Annak a kopott dzsekis, kócos szakállú öregnek, annak a kék (vagy zöld) esernyősnek.

– Te, az ott nem a te… – kérdezte volna a nő a koldusra mutatva, de a férfi gyorsan a szavába vágott:

– Nem. Na, siessünk, mert lemaradunk a köszöntésről! – mondta a férfi, miközben magában azon gondolkodott, hogy lám, a dolgok néha megváltoznak, a tárgyak pedig – akár az emberek – időnként felcserélődnek. De az egykor szeretett emberek és az egykor szeretett tárgyak is újra szeretve lesznek.

***

Nem maradtak le a köszöntésről. Nem maradtak le semmiről. Legfőképpen egymásról nem. Pont, hogy időben érkeztek megváltani egymást, miközben a kórus odafent rázengetett:

Adeste fideles læti triumphantes,
Venite, venite in Bethlehem.

*

Ó jöjjetek, hívek, ma lelki nagy örömmel,
A jászolhoz Betlehembe jöjjetek el!