Az Újpestről és annak címeréről

Nagyjából négyéves lehettem, amikor először lerajzoltam az Újpest címerét. E szívemnek oly fontos szimbólum megalkotásának három fő lépését – több tízezer lila-fehér szurkolótársamhoz hasonlóan – azóta is kívülről fújom:

• felül a vasmacska (a rajz legkomplikáltabb része);
• középen az alapítás 1885-ös dátuma (minden számjegy előtt és után is pont);
• alul pedig az UTE felirat (szigorúan a T betű a legnagyobb).

Általános iskolás koromban aztán a tolltartó, a füzet, a tankönyv és az iskolapad sem úszta meg, hogy a legrégebben alapított, megszakítások nélkül működő magyar sportegyesület jelképével pingáljam ki.

Ahogy teltek-múltak az évek, a fanatizmusom és a klub iránti elköteleződésem átalakult ugyan, de jottányit sem csökkent. Következtek a konkrét meccsélmények.

Az első Újpest-mérkőzés, amire édesapám kivitt, a 2002-ben Siófokon megrendezett Újpest-Zalaegerszeg Szuperkupa-döntő volt. Akkor, azon a napon minden adott volt egy hétéves kissrác első meccsélményéhez: kellemes nyári idő, telt ház, kiváló hangulat, újpesti győzelem.

Veszprémi Újpest-szurkolóként akkoriban Siófok mellett főként Pápa és Székesfehérvár jöhetett szóba, az első meccsemre a Szusza Ferenc Stadionban 2006. július 13-ig kellett várni. Igen, a vérmesebb liláknak ismerős lehet ez a dátum: ez bizony a Vaduz elleni 0-4-s UEFA-kupa-selejtező volt.

Akkor, ott a helyszínen, tizenegy éves rajongóként nagyon rossz volt megélni, hogy a szeretett csapatom négyet kap a liechtensteini bajnoktól, de utólag visszatekintve igazából örülök, hogy így alakult. Van abban valami sajátosan újpesti, valami sajátosan magyar, hogy pont egy ilyen meccsen „debütáltam” a szentélyben.

Az igazán nagy sikerekből az ezt követő években sem jutott ki, sőt. A 2008/2009-es szezont leszámítva a csapat a bajnoki cím közelébe sem került, az 1998-as ligaelsőség emléke pedig már kezdett megfakulni (már akinek egyáltalán megvan ez az emlék, én például hároméves voltam 1998-ban, így semmire sem emlékszem a legutolsó bajnoki címünkből).

2011-ben aztán valami megváltozott. Az Újpest FC-t egy Roderick Duchatelet nevű belga üzletember vásárolta meg, aki a hetvenes évek visszatérését ígérte a IV. kerületbe (az 1969 és 1979 közötti 11 bajnoki kiírásból 9-et az Újpest nyert meg).

A szó elszáll, a tettek megmaradnak. A belga tulajdonos immáron kilencéves regnálása során két Magyar Kupa- és egy Szuperkupa-győzelmen kívül nem sok babér termett a számunkra, ráadásul 2017-ben Duchatelet a klub hagyományos címerét is megváltoztatta egy „vécédeszkára”.

Nyilvánvaló, hogy a csapat gyenge teljesítménye is nagyon fáj, de ehhez már hozzászokhattunk az elmúlt években, sőt a Duchatelet-éra előtt sem volt túl fényes a helyzet.

A címer megváltoztatása azonban egy lényegileg más, sokkalta nagyobb vétek. A hagyományos Újpest-címerrel gyakorlatilag az identitásunk egy részét veszítettük el: a csapatnév és a csapatszínek mellett a címer az, ami leginkább meghatároz egy szurkolói közösséget. 

Ami viszont pozitívum, hogy az Újpest FC lezüllesztése és a címerünk meggyalázása összekovácsolta a lila érzelmű embereket, sőt olyanok is kiállnak az ügyünk mellett, akik más csapatnak szurkolnak, vagy egyáltalán nem érdeklődnek a labdarúgás iránt.

Egyre többen látják be, hogy az igazság a mi oldalunkon áll, s hogy egész egyszerűen nem engedhetjük meg a nemzeti kormányzás 10. évében, hogy a legrégebben alapított, megszakítás nélkül működő, második legnépszerűbb magyar sportegyesület egy belga üzletember játékszere legyen.

Ha zárjuk a sorokat, és az élet más területein meglévő ellentéteinket félretesszük, hiszem és tudom, hogy előbb-utóbb győzni fogunk. 

Remélem, hogy mire gyermekem lesz, már nem kell foglalkoznom a címerkérdéssel. Legalábbis nem így. Elég lesz nekem az is, hogy megtanítsam neki, hogyan lehet szép vasmacskát rajzolni a címer felső karéjába.  

A szerző újságíró