Az utolsó nyári nap

„Minden gyermeknek megvan a maga nyara, de minden nyár más gyermeket hagy maga után.”
(Jennie Melamed)

Mint a kerítés árnyékában lopakodó róka, aki az éj leple alatt észrevétlen tyúkot rabol, úgy közelít felénk napról napra, óráról órára egyre jobban a levélsárgító ősz, ez a zúzmarás szakállú öregember, hogy komor közönnyel törölje le arcunkról a nyár barnaságát. S ahogy egyre jobban érzem hűvös lépteit, úgy gondolok vissza arra az időre, amikor még ennél is fájdalmasabb volt az érkezése. Arra az időre, amikor ez a rém a strand homokját cserélte ki galádul az első iskolanapra. 

***

Hogyan is mondhatnám el, micsoda önsors-beteljesítő életet éltünk akkoriban? Hiszen gyerekként egész nyáron vártuk augusztus huszadikát, a templombúcsú idejét, amikor jön a körhintás, jön a céllövöldés, s mi végre libbenő szoknyácskák sergését leshetjük titkon alant, vagy foroghatunk, pöröghetünk fent, az öreg láncoson, hogy rögtön utána flegmaságot tettetve megmutassuk kiszemeltünknek, hány lövésből tudjuk „elejteni” a kétpálcás moncsicsi figurát. De bizony az a gyerek, aki június közepén az augusztus végét várja, sosem gondol bele abba, hogy micsoda veszélyesen közel hívja magához a tanév nevet viselő végzetet.   

Hát így éltünk mi akkoriban. S miután az ünnep véget ért, a mutatványosok pedig elpakoltak, hogy újra visszaadják a falunak azt a nyugalmat, amit csak mi, gyerekek törtünk meg, már csak az volt a fontos, hogy közösen éljük meg az utolsó nyári napot. Azt a bizonyosat, amikor még az Ipoly vize meleg, az eső nem esik, a vihar nem tépázza a tájat, s amikor még egyszer, utoljára karjainkba kaphatjuk a derékig érő vízben azt a kislányt, aki úgy tesz, mintha recés szélű kagylóhéjba lépett volna, valójában azonban védelmező karjaink közé vágyakozik beesni. 

De bizony a tökéletes nyárvég nem adta olcsón a bőrét. Maga elé küldte a Szent István utáni viharokat, jégesőket, hideghullámot. S az eresz alatt vagy garázsban álló, hátsó csomagtartóikra csíptetett fürdőlepedős kemping biciklik úgy várakoztak árván, magukra hagyottan, mint békeidőben a csatamének. Az Ipoly pedig… az Ipoly, aminek partján – pontosan a második kanyar után –, a major alatt írta Szabó Lőrinc a fűzfákról szóló gyönyörű költeményét, csendesen várakozott még egy utolsó, nagy, mindent betöltő gyerekzsivalyra, hogy aztán jó ideig megint csak tehenek itatója, kacsák és libák halászhelye, pontyok és harcsák búvóhelye legyen. 

***

S az Isten legvégül mindig megkönyörült rajtunk. De mindig akkor, amikor már gondolatban feladtuk, amikor legyintve azt mondtuk, „hát idén se lesz már nyár”, na, akkor köszöntött be az a bizonyos egyetlen, tikkasztóan meleg, igazi, utolsó, hamisítatlan nyári nap. Mi pedig akkora boldogsággal vetettük bele magunkat a vízbe, mint a pelyhes kiskacsák az úsztatóba, s olyan fékevesztett módon pancsoltunk, úsztunk, ugráltunk, hogy öröm lett volna nézni bárkinek, aki nem ezt teszi, de olyan ott egy sem akadt. Felnőttek oda nem jártak, nézelődők ott nem voltak. Csak mi. És a nyár utolsó napja.

Szépen, annak rendje és módja szerint feltöltekeztünk az elkövetkezőkre, hogy szöveteink sejtjeinek kamráiban dunsztoljuk el a boldogságnak azt a semmihez sem fogható érzését, amit csak a vízben lilára fagyot gyermekszáj vacogó kacagása adhat egy-egy bukófogó közben. 

***

Ha járok is strandra, s ott érzem is valahogyan magam – nem jól, nem rosszul, csupán a kapható sör minőségének és hőfokának függvényében –, sosem kapom meg már ugyanazt, amit akkor. De mindig emlékezhetek rá. És emlékezem is gyakorta. Gondosan lepattintva a novemberi ónos esőben vagy a januári fagyban egy-két nyárillatú emlékbefőtt fedelét, hogy az utolsó cseppig kinosztalgiázzam belőlük a régi nyarak édes ízét.