Azok a boldog békeidők…

„Az élet nem elég – mondta a pillangó –, kell egy kis napfény, szabadság és egy kis virág.”
(Hans Christian Andersen)

Mindig is érdekeltek azok a korabeli fotók, amik egy-egy nagyobb világégés közvetlen kezdete előtt készültek. Van abban valami borzalmasan szomorú, ugyanakkor mélységesen emberi, ahogyan a képeken szereplő emberek olyan… olyan mindennapian viselkednek. Sétálnak a korzón, kávéházi teraszokon iszogatnak, baráti társaságban kvaterkáznak… S ki tudja, talán pár hónappal később már egyikük sem él. Sosem gondoltam volna, hogy ugyanilyen érzésem támad egy – kedvesemmel közös – tavalyi fotó láttán…

***

Tavaly ilyenkor. Pontosan tavaly ilyenkor ültünk Debrecen főterén, a Nagytemplom tövében álló vendéglő teraszán. Csodálatos vénasszonyok nyara köszöntött ránk aznap, vakító napsütéssel, kabátlevevős meleggel. Bort ittunk és beszélgettünk. Mindkettőre emlékszem. A bor Thummerer Tréfli volt, az egyik kedvencünk Vili papa pincéjéből. A beszélgetés pedig az esti koncert körül zajlott. 

– Sikerült beénekelned? – kérdeztem.

– Persze – mondta ő. 

– Nem vitted túlzásba? – kérdeztem.

– Csak amennyire te az aggódást – mondta ő.

– Jó, hát azt szeretném, ha tökéletes lenne. De egyértelműen te vagy a legcsodálatosabb.

– És egyértelműen te vagy a legelfogultabb – válaszolta kacagva, de közben szemében szerelem izzott. 

Kortyolgattuk a bort, és élveztük a késői júniust, ahogyan az emberek is a téren; sokan voltak, nagyon sokan. S ami így, utólag visszagondolva a legfurcsább, hogy egyikünkön se volt maszk. Miért is lett volna? Miért is lett volna ez akkor furcsa? S miért ne lenne most furcsa? Nem volt még covid, nem volt még világjárvány, csak Kossuth fővárosának pezsgő sokszínűsége, a kálvinista Róma hajdúsan nyakas varázsa, s fölénk magasodva a sokat látott, sok mindent megélt ikertornyok, melyeknek Szabó Magda annak idején előttük elhaladva mindig külön-külön köszönt. 

Ahogy a fotót nézem, megakad a szemem a fehér-piros kitűzőn. No, igen. Akkoriban még SZFE-sztrájk se volt. Igaz, ez a kitűző sem terelőszalag, hanem lengyel zászló. Tavalyelőtt, november 4-én kaptam, Varga Janikától a Bem téren, ahol ő szónokolt, én pedig énekeltem. Janika, mondom, mert így ismeri mindenki ezt a mára már öreg bácsit, a Corvin köz hősét, kinek gyerekkori alakjáról mintázták meg egykori hőstettei színhelyén a Pesti Srác szobrát. 

Micsoda emlékek! Micsoda tanúi e helyeknek! A Bem tér Varga Janikával, azon a helyen, ahol Sinkovits Imre szavalta fejből a Nemzeti dalt. Muszáj hozzátennem, hogy fejből, mert noha ennek a versnek a tudása hozzátartozik az általános magyar műveltséghez, de egynémely Jászai-díjas színművészünk mégis iPad-ről puskázza szavalás közben. 

Ez a hely pedig, ahol ülünk… Akár maga Kossuth is ülhetett itt, ha akkoriban e helyt szintén vendéglő állott. 

– Mennünk kéne lassan – szólt rám tavaly ilyenkor Lilla, s én engedelmesen szót fogadtam neki, hiszen ennek a napnak ő volt az egyik sztárja. Vivaldi csodálatos művében, a Magnificatban énekelt szólót.   

***

Kicsivel utána, hogy szétváltunk a főbejáratnál, már meg is érkezett két énekes barátom. Velük léptem be a zsúfolásig megtelt templomba, ahol egy darabig nem találtuk a helyünket. Mármint… nem azért, mert katolikusok voltunk, hanem szó szerint. De lám, pont velünk szemben, a presbiterek padjában senki sem ült. No, hát mi végül igen. Szemben a teljes közönséggel, szemben a kórussal, s pontosan szemben Stephen Brian Finch hollywoodi színésszel, a Hair és a Jézus Krisztus Szupersztár egykori sztárjával, aki akkor éppen Debrecenben élt. 

Ez a nap ilyen volt. Furcsa, megmagyarázhatatlan, varázzsal teli. S még csodálatosabbá vált – akár az emlékek szűrőjén keresztülengedve is –, amikor felcsendültek a szopránszólók az Esurientesben és a Sicut locutusban. Hiába, na! A jubiláló reformáció parádés művekkel kápráztatta el 2019 értő közönségét, keresztyént és keresztényt, protestánst és katolikust egyaránt, nem a különbségeket, hanem a hasonlóságokat előtérbe hozva.

S ahogyan erre gondolok, már megint ez a fránya maszk jut az eszembe. Hogy hát igen, ott, a templomban sem volt rajtunk. Ahogyan a templom bejáratainál sem álltak kézfertőtlenítő automaták. Tavaly ilyenkor. Csupán 365 napja, amikor elképzelni se tudtuk, hogy alig néhány hónappal később minden megváltozik.  

***

Vajon mit adnánk érte, ha minden újra a régi kerékvágásban haladhatna? S vajon ahhoz a régi kerékvágáshoz képest ez a mostani valóban annyira borzalmas? Egyetlen kép, de megannyi kérdés. Egyetlen kép, de megannyi emlék. A boldog békeidők emléke. A maszktalan napoké, amikor nem úgy kezdődött minden hírcsatorna minden híradása, hogy hány új fertőzött, s hány új elhunyt van. 

Ha van valami, amit megtanultunk azóta, hogy mindent meg lehet szokni, s hogy a „természetes” az valójában egy meglehetősen képlékeny fogalom, ami legalább annyira illékony, mint a „régi” fotók előhozta „régi” szép emlékek.