Azok az otthagyott dolgok

„Nincs abban semmi csodálatos, hogy hosszú idő alatt, miközben a véletlen szövi a szálakat, egybeesések sokasága következik be a legtermészetesebb módon.”
(Plutarkhosz)

Vannak, akik egyáltalán nem hisznek a véletlenekben. És vannak, akikben a véletlenek nem hisznek. Továbbá vannak, akiknek e két előző mondat csupa merő zagyvaságnak tűnik. Pedig nem az. Illetve az, de a zagyvaságnak is van egyfajta rendszere. Hát tessék! Még egy értelmetlen mondat, ami nagyjából úgy hat az olvasóra, mint Douglas Adams véletlenszerűségi hajtóművel felszerelt űrhajója, ami onnan nyeri a sebességét, hogy teljesen abszurd dolgokat produkál. Pont, mint a babkonzerv.

***

Űrhajóm ugyan nincs, de boltba járni szeretek. Na jó, egyáltalán nem szeretek, ahogyan bármely más helyre kimozdulni se, még azokra a helyekre se, ahol esetenként aztán jól érzem magam, mert maga a kimozdulás ténye fáraszt. Egyszerűen fáraszt. Aztán ha már ott vagyok, ahol épp lennem kell, majd’ minden esetben jól érzem magam, akár azok kárára is, akik arra kárhoztattak, hogy egyazon helyen egyazon időben legyenek ott, ahol én.

Persze a boltba járás muszáj-szindrómája nem hordoz magában ennyi katarzis-lehetőséget. Inkább csak szimplán el kell járni néha a boltba, hogy az ember ne haljon éhen. Ha pedig ott van, akár jól is érezheti magát. És erre akkor jöttem rá, amikor megláttam azt a bizonyos babkonzervet. 

***

Az a bizonyos babkonzerv a tamponok és egészségügyi betétek között árválkodott. Kicsit olyan volt (Neeeem, nagyon olyan volt!), mint egy eltévedt időutazó, aki épp free wifit keres a waterlooi csata kellős közepén. Annyira szánalmasan szomorú látványt nyújtott, hogy egyszerűen muszáj volt kimenekítenem onnan, elvégre babkonzervet sosem hagyunk hátra, pláne nem a tamponok között!

Legnagyobb szerencsétlenségemre egyáltalán nem készültem aznap (vagy bármelyik nap) babot enni, na, nem azért, mert babofób lennék, csak a boltokban kapható ipai hulladékok közül akkor már inkább az előre gyártott, félig emésztett lasagnét preferálom, esetleg a vadast hosszú tésztával, ha a védőfóliát még nem nyomta ki az erjedéskor keletkezett gáz, annak eredményeképp, hogy a hűtőpultot energiatakarékosság címén néha bizony kikapcsolják.

Ám mégis elemi kötelességemnek éreztem kosaramba helyezni a konzervet. S a kimenekítési akció olyannyira jól sikerült, hogy a pénztár előtt, egészen pontosan a jégkrémes kishűtő tetején, egy sarokreszelőt is találtam. Ami pedig a csodával határos véletlen, hogy épp sarokreszelőre volt szükségem. Gondolom, az univerzum ezzel a gesztussal köszönte meg nekem a sikeres babmissziót. 

***

Mindez már nagyon régen volt. Kérészéletben mérve legalábbis, de azért tényleg nem most, hanem úgy fél éve. Onnantól viszont következetesen mentettem ki ezer dolgot ezer helyről. Akadt persze, aminek az értelmét elsőre fel nem foghattam, ámde mégsem tagadtam. Ilyen volt például az előre csomagolt datolyaparadicsomok dobozai közt megbúvó robbanós cukorka, ifjonti korom legnagyobb kincse a cigirágóval együtt. 

Emlékszem, aznap odahaza, amikor csak úgy a nagy semmittevésem közepette felbontottam, mert hát miért ne, s a számba öntöttem az első adagot, valóságos dimenzióugrást hajtottam végre, vissza az időben. Egészen addig a pontig, amikor ötödikesként a nagycsoportos unokaöcsémnek adtam, hogy nosza, kóstolja meg! És ő, nosza, meg is kóstolta, és nosza, el is sírta magát, majd üvöltött egy nagyot, hogy „Anyuci, felrobban a szám!” és elszaladt, ettől pedig annyira megijedtem, hogy legalább akkora sebességgel rohantam el én is, csak a másik irányba.

És akkor elsírtam magam.

Tíz éve már, hogy unokaöcsém a 21-es úton 90 Km/h-s sebességgel haladva találkozott azzal a 140-nel száguldó férfival, akit aznap hagyott ott a felesége, és most halni készült. A halált úgy képzelte el, hogy frontálisan ütközik valakivel. Mindketten szörnyethaltak.

Amikor lenyugodtam és megtöröltem a könnyes szemeimet, arra gondoltam, hogy ha ott és akkor azt a babkonzervet nem hozom el, és nem kényszerítem magam ebbe az abszurd játékba, most szegényebb lennék egy gyerekkori emlék újraélésével. Bármilyen fájdalmas végkifejletbe torkollt is. 

***

Az emberek sokszor pakolnak olyan dolgokat a kosarukba, amiktől később, pár sorral odébb megválnak. Vagy azért, mert rájönnek, hogy igazából nincs is rá szükségük, vagy azért, mert rájönnek, hogy a büdzsé nem engedi meg a vételt. Ezek a máshol hagyott dolgok pedig ott árválkodnak az idegen környezetben, és társaiktól elválasztva várják megmentőjüket.

Cserébe pedig van úgy, hogy hálából szélesre tárják az emlékezés kapuját. Könnyesen, mosolygósan repítve minket a messzi múltba.