„Bergamóból – levél a pokolból…”

Giacomo írja:

Bergamóban élek, és itt senki sem ment ki az erkélyre, hogy énekeljen. Senki sem jött ki tapsolni. Senki sem vett részt a flashmobon, amelyet X.Y. akart. Itt mindenkinek olyan mély a szomorúsága, ami most meggátolja abban, hogy felemelje a fejét és azt kiabálja, hogy „meg fogjuk csinálni”.

A „minden rendben lesz” szavak csak a gyermekek számára „vannak fenntartva” (…) Szinte mindenkinek van legalább egy fertőzött az ismerősei között, vagy egy halott, akit elsirat. Ezt a nemzeti média talán még nem értette meg, és nemcsak ők, hanem a máshol élő olaszok egy része sem. Minden nap úgy telik el, hogy üzeneteket kapok: az a 46 éves ember, akit ismersz, szörnyen beteg, vagy eltűnt, elment… Négy gyermeket hagyott maga után…

Néhány nappal ezelőtt, hogy őszinte legyek, a helyzet Bergamo megyében nem tűnt olyan tragikusnak, még ha az összes riasztó jel meg is volt. Most azonban már senki sem állítja, hogy ez a helyzet olyan könnyedén megoldható…

Alig egy hete a Facebookon „vadásztak” a fertőzöttekre. A járvány áldozatainak ostoba kutatása zajlott. Aztán eltelt néhány óra, és senki nem kérdezett semmit, mert a vírus, amely nem kegyelmez, lesújtott valakire a közelében. Kolléga, barát, ismerős, ha nem egy családtag.

Szomorú időket élünk, nem lehetünk a szeretteink mellett, egyedül távoznak a másvilágra. (…) Beragadtunk a házunkba, mintha házi őrizetben lennénk, és olyan halálhíreket hallunk, amelyektől összetörik a szívünk. (…) Tudod és hallottad … csak tegnap közel 500 eset… (…) Ezért azt akarom kiáltani a világ minden tájára, hogy mindenki megértse, aki még tehet valamit: otthon kell maradni, és megvédeni magad!

Már van, aki tudja és megértette, és úgy őrzi szeretteit, mint egy ereklyét. (…) Kerülje el tehát aki teheti a külvilággal való érintkezést. (…) Ezért volt az, hogy bár szerettem volna, nem énekeltem és tapsoltam az erkélyen és fényt sem gyújtottam a flashmob idején, mert fájt a szívem…