„Ha valaki uralkodni akar, s uralmát folytonossá akarja tenni, értenie kell a valóságérzék kificamításához. Az uralkodás titka ugyanis az önmagunk csalhatatlanságába vetett hit párosítása a múlt tévedéseiből való tanulni tudással.”
(George Orwell)

Hirdetés

Vannak olyan furcsa mintázatok a politikában, melyek időről időre ismétlődnek. S bár senki nem érti őket igazán, mi több, egyeseket tán meg is botránkoztat, avagy megmosolyogtat, az általános vélekedés az, hogy „a politika már csak ilyen”. Ilyen világpolitikai furcsaság Joe Biden, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, a Nagy Légkézfogó.

Fantomtárgyak, kísértetek

Aki nem hallott még a léggitározásról, annak számára következzen egy rövid történelmi áttekintés!  Az általános meghatározás szerint a léggitározás olyan tevékenység, amelyben valaki egy elektromos gitáron játszó zenész mozdulatait utánozza, anélkül, hogy elektromos gitár lenne a kezében. A rock széles körű elterjedésével ez a fajta gesztusnyelv általánossá vált a bandák énekeseinél, akik a gitárszólók idejét valamiféle látványelemmel kívánták kitölteni. A Woodstock című 1970-es filmben maga Joe Cocker hajtott végre ilyen mozdulatsort, melynek révén a léggitározás világhódító útjára indult, s mostanra már világbajnokságot is rendeznek belőle. 

Hasonlóan érdekes tevékenységet folytat mostanában Joe Biden, az USA elnöke, úgy is, mint a szabad világ vezetője, aki pont e tevékenysége okán akár a szabad túlvilág vezetőjének is mondható, ugyanis hivatalos megjelenéseinek végén nemlétező embereknek nyújtja oda kezét, megteremtve ezzel az eleddig ismeretlen légkézfogás művészetét. Ez Bidennél már tendencia, ugyanis nem egyetlen, elszigetelt esetre korlátozódik, hanem várható, már-már elvárható cselekedet részéről. Az aktust, amely egyfajta demencia-pantomim, számos politológus és médiaszemélyiség vizsgálta már, s egyöntetűen arra jutottak, hogy a világ nagy bajban van emiatt. Vitatkoznék e megállapításukkal.

Korábban írtuk

Politikus Freak show 

Fenti kijelentésemet bizonyítandó ugyancsak egy kis történelmi visszatekintés szükségeltetik, mégpedig a Freak show keletkezését illetően. A Freak show a vásári mutatványosok közkedvelt parádéja volt, először Európában, majd a tengerentúlon, ahol aztán az amerikai polgárháborút követő klasszikus vadnyugat idejében érte el virágzásának csúcspontját. A Freak show egy olyan látványosság volt, ahol a kedves fizetővendég megtekinthette a világ legerősebb, legmagasabb, legkövérebb vagy épp legalacsonyabb emberét, valamint a szakállas nőt, a kopoltyús fiút, a sziámi ikerpárt és más, különös testi elváltozással született embert.

Hasonló Freak show-t mi is össze tudunk rakni, s ehhez nincs szükségünk másra, mint az elmúlt évtizedek hazai és világpolitikai szereplőire. Kezdjük a sort Borisz Jelcinnel, aki, mint a vodka általi véralkoholszint legnagyobb barátja, vélhetően nem mindig volt tisztában azzal a ténnyel, hogy ő Oroszország elnöke. Ebben nagy hasonlatosságot mutat egy rendszerváltozás utáni magyar miniszterelnökkel. 

És sajnos – legnagyobb szerencsétlenségünkre – az I. világháborút lezáró békediktátumok fő előkészítője, Woodrow Wilson amerikai elnök is ebbe sorba tartozik, aki 1919-es agyvérzése után szellemileg és testileg annyira leépült, hogy helyette az elnöki feladatokat másfél évig egyesek szerint felesége, Edith Wilson, más vélekedések szerint személyi megbízottja, Edward Mandell House ezredes látta el. Utóbbiról tudni kell, hogy egybehangzó korabeli elmondások alapján minket, magyarokat nem kedvelt különösképpen, és ez sajnos kihatott a béketárgyalások végeredményére is. 

Bankárok és titkos társaságok

Még mindig nem indokoltam meg viszont azon vélekedésemet, miszerint a beteg elméjű, zavarodott nagypolitikusok miért nem jelentenek egyértelmű veszélyt a társadalomra. Indoklásomhoz pontosan Edward Mandell House ezredes személye a kulcs, aki Wilson elnök mellett a bankárokkal és a szabadkőműves-páholyokkal is tartotta a kapcsolatot, közvetítőként fellépve az elnöki hivatal és e két társaság között. Megjegyzem, hogy a szabadkőműves-páholyokat ilyen értemben nem valamiféle ködös összeesküvés-elmélet kategóriájába kell sorolni, hiszen ezek a titkos, féltitkos, avagy más megfogalmazás szerint zárt társaságok, úgy is, mint az uralkodó osztály elitklubjai, a mai napig léteznek az USA-ban (na meg persze máshol is). A legfőbb irányítói hivatal élére törekvő aspiránsok tőlük kapják a kampányhoz szükséges anyagi támogatásokat éppúgy, mint a politikában szintén elengedhetetlenül fontos, talán még a pénznél is fontosabb kapcsolati tőkét. 

Amikor egy főhivatalt ellátó jelölt megválasztásra kerül, két dolog történhet. A megválasztott vagy annyira befolyásolható, hogy mindenben követi azok utasításait, akik hivatalba emelték őt, vagy olyan erős személyiség, hogy függetleníteni tudja magát tőlük. Hogy az utóbbira is mondjak egy közismert példát, a dúsgazdag katolikus John F. Kennedy ilyen vezető próbált lenni a nála is gazdagabb protestánsok világában. A végkifejletet mindannyian ismerjük, ahogyan előfutáráét, Abraham Lincolnét is. Az tehát, hogy valaki a rendszertől, jobban mondva a rendszerrel együttműködve, de attól kívülállóként teljes mértékben függetleníteni tudja magát, csak ideig-óráig működik. Vannak ugyan olyan öszvérmegoldások, ahol a megválasztott egy egészséges egyensúlyt megteremtésének vágyával egyszerre fogadja el a támogatók utasításait és valósítja meg saját elképzeléseit, de ennek általában egyetlen, röpke ciklus alatt vége szakad, lásd Donald Trump elnöksége. Amennyiben viszont azt látjuk, hogy a hierarchia csúcsán lévő vezető a kezdetektől fogva nem valódi vezetőként funkcionál, teljességgel biztosak lehetünk abban, hogy sosem ő volt az igazi vezető. 

***

Nyugodjunk tehát meg! Akárhány képzeletbeli választóval fog is kezet Joe Biden, és a világpolitika akárhány lépcsőjén is bukdácsol lefelé, az Amerikai Egyesült Államokat nem ő irányítja. 

És ebben az a legszomorúbb, hogy ezt a választói ugyanúgy tudják, mint ellenlábasai.