Brávó, Molnár! Vivát, Vidnyánszky!

„Egy királynak
Kell látni minden könnyeket: magának
Könnyezni nem szabad.”
(Katona József)

Talán nincs is olyan magyar széles e Kárpát-medencében, akinek Erkel Bánk bánja ne jelentene valamit. S talán olyan se akad, aki ne ismerné Bánk leghíresebb áriáját, a „Hazám, hazám” kezdetűt. Ennek eredőjeként a nemzeti összetartozás évében nem is állíthattak volna színre díszbemutató gyanánt alkalmasabb operát a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. S aki velem együtt látta, az látta a megvalósult csodát is.

Baljós árnyak

A jegyet kedvesemtől kaptam ajándékba. Jóval azelőtt, hogy tudtuk volna, vajon a koronavírus-járvány miatt egyáltalán bemutatják-e a darabot. S annak is előtte, hogy a szokásosan Szent István-nap körüli borongós időjárás kérdésessé tette a szabadtéri előadás megtartását. Volt persze esőnap, de az mindig olyan lebegős, ráadásul sosem tudhatja az ember, hogy az időjárás meddig teszi lehetetlenné a bemutatást. Bár a zivatart végül megúsztuk, még mindig maradt egy szemernyi esetlegesség, hogy a fertőzés második hulláma mennyire kegyesen bánik velünk. 

S ha ez még nem lett volna elég, a finisben szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a város másik végében, az Eiffel Parkfoglaló gálán – hazai kiválóságaink mellett – korunk egyik legnagyobb tenorja, Jonas Kaufmann lép fel. Már most hogyan tudnánk magunkat megkettőzve mindegyiken részt venni? Avagy mit válasszunk: a világhír árnyékának borostyánlenyomatát vagy a nemzeti operát? Kételyeinket a Cooperához és Debrecenhez fűződő ezer baráti szál oszlatta el, hiszen énekes barátaink közül többen is szerepeltek az előadásban, a debreceni Kodály Filharmonikusok, a Csokonai Színház Énekkara és Tánckara, a Honvéd Férfikar, valamint a Budapest Stúdiókórus közreműködésével.

Minden a helyén

Erre a pontra kínálkozna – a drámai feszültségkeltés okán – valami olyasmi, hogy „azért nem ment minden zökkenőmentesen”. De ha volt is zökkenő, az legfeljebb a 2-es út katalinpusztai szakaszán lehetett. Itt, a Margitszigeten minden olajozottan ment; a beengedés, az ültetés, Kesselyák Gergely karmester fogadása, a szereplők érkezése, a fény- és hangtechnika, egyszóval minden úgy működött, mintha mindez „év-milliókig eljárna tengelyén”, hogy egy másik óriást citáljak ide. S ha volt az egészben megdöbbentő, az csupán annyi, hogy a kvázi-korhű díszlet és jelmezek közepette semmi sem volt túl sok, semmi sem volt túl kevés, a zenekar, a kórus és a szólisták pedig, mint ezergyökerű fa tízezer susogó levele, olyan harmóniában tálalták nekünk a varázslatot.

Mert csoda volt, s aki ott volt, az pontosan tudja, miről beszélek. Művészi értékében felemelően katartikus, technikai megoldásait tekintve kifejezetten kompakt produkció részesei lehettünk. Még a II. András szerepében brillírozó Bakonyi Marcellt sem kellett torokszorítva támogatnom mentálisan; köztudott, hogy a szegény Endrét alakító művésznek csupán a harmadik felvonás végén van énekes szerepe, s bizony ilyenkor a kötelező beéneklés a hangszalagok számára már fényévnyi távolságnak tűnik. Nem úgy, mint nekünk, nézőknek a darab hossza, mert – bízvást állíthatom – még ugyanennyi időt is szívesen töltöttünk volna helyeinken.

Kit szeressek?

S itt, e ponton érkezik el az én nagy dilemmám. Kit szeressek? Kit emeljek ki ebből az egyenként is hatalmas tehetséggel megáldott, közösen azonban a zsenialitás határait feszegető társulatból? A Gertrúdként tündöklő Mester Viktóriát, aki „civilben” éppen hogy Molnár „Bánk” Levente felesége? Az aranytorkú Fischl Mónikát mint Melindát, aki újfent bebizonyította, hogy a zenei stílusok között igenis lehetséges az átjárás? Boncsér Gergely decensen erőteljes Ottóját? Kendi Lajos parádésan aljas-gyönyörű Biberachját? Kálmándy Mihály Peturjának fenséges konokságát? Kováts Kolos Tiborcának szívbe markoló őszinteségét? Kovács Gábort? Antóni Norbertet? 

Remélem, mindenki megbocsát nekem, ha Molnár Leventével és Vidnyánszky Attilával teszek ezúttal kivételt. Előbbivel először is azért, mert a bariton átirat hallatán Kodállyal kell egyetértenem, aki annak idején ezt mondta: „Mindazok, akik előtt Katona Bánk bánjának alakja lebegett, alighanem már annak idején is meglepetéssel fogadhatták, hogy az Operaházban tenoristára bízták ezt a főszerepet, amely sokkal inkább komor, mélyhangú énekest kívánna.”. S ez semmit sem von le azon tényből, hogy az eredeti, tenorfekvésű mű esetében Kiss-B. Attilát szintén legendának tartom. Csak egész egyszerűen a lelkem beleborzongott, amikor meghallottam Bánkot énekelni. Gyergyóremete nagy szülötte ismét bebizonyította, hogy miért van ott a helye a nagy operaházak színpadjain, olyan világhírességek között, akikhez tehetségét és szívét tekintve ő maga is teljes joggal tartozik. A másik a csoda megálmodója, Vidnyánszky Attila. Ezt a díszelőadást senki sem tudta volna nála méltóbb köntösben színre álmodni. S ha esetleg készült felvétel a tapsrendről is, bizony vállalom, hogy én vivátozom rajta.

***

Annyi mindent tudtam volna írni. Például a két negatív dologról. Az egyik a szabadtéri étterme, ahol kis adagokban kaptuk a túlárazott kommersz ételt, na de ez nem fontos, mert nem enni mentünk oda. A másik, hogy a Himnuszt igazán jó lett volna hallani, s közösen elénekelni az előadás végén.  Na, de nem vagyok telhetetlen. Már csak azért sem, mert a darabból száz előadást terveznek Kárpát-medence szerte, tehát biztosan lesz hely, ahol nemzeti imánk is sorra kerül majd. 

Ezért a végére csak egyet mondhatok: hála és köszönet mindenkinek, aki e produkció részese volt! Mi pedig, akik láthattuk, mind ahányan voltunk, a teremtésben győztesekké váltunk.