Hetven esztendővel ezelőtt, 1947. augusztus 31-én rendezték az úgynevezett „kékcédulás” országgyűlési választást Magyarországon.

A Magyar Kommunista Párt már 1945-től fogva törekedett a kormányzati hatalom megszerzésére. Rákosi Mátyás már akkor, a háború utáni első választáson kikönyörögte pártja számára a Szovjetunió, pontosabban a hazánkat megszálló Vörös Hadsereg segítségét, amit meg is kapott. Annak ellenére, hogy Sztálin még taktikai okokból nem erőltette volna akkor a frissen létrejött magyar köztársasági államforma átalakítását kommunista diktatúrává. Inkább egy olyan baloldali árnyalatú pártkoalíció indulását szerette volna a választásokon, amelynek tagjai lettek volna a kisgazdák is, akik egyébként néhány héttel korábban már győzedelmeskedtek a nagy-budapesti törvényhatósági választásokon. Rákosi azonban bízott pártja és önmaga erejében, Moszkva végül engedett neki.

A kommunisták azonban nem tudták megszerezni a kormányzati hatalmat, a történelmi anekdota (?) szerint ez volt az a pillanat, amikor Kliment Vorosilov marsall, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnöke dühében és csalódottságában fenékbe rúgta Rákosi Mátyást a választásokat követő megbeszélésükön. A magyar pártvezető úgy érezte, hogy az 1947-es választásokon mindent rendbe kell hoznia, s komoly lépést kell tennie a koalíciós kormányzás lezárása, illetve a proletárdiktatúra felé. Dinnyés Lajos 1947 szeptemberében megalakuló kormányában már Rákosiék kapták a legtöbb széket…

Eredetileg tizenegy párt jelentkezett a voksolásra, végül azonban csak tíz indult. Már jóval a választások előtt is számos módon igyekezett átalakítani a hazai politikai viszonyokat a kommunista párt, elég, ha csak elhíresült szalámitaktikájára, konkrétan a kisgazdák leszalámizására gondolunk. Az adott évben, vagyis 1947 nyarán pedig Rákosiék kierőszakolták a választási törvény módosítását – természetesen a nekik kedvező formában –, melynek következtében például kiesett a választásból az egyik legjelentősebb polgári politikus, Sulyok Dezső, pártja, a Magyar Szabadság Párt pedig ezért fel is oszlatta magát.

Az azóta mártírrá avatott Rajk László kommunista belügyminiszter sem maradt tétlen. Egyszerűen töröltetett félmillió, általa reakciósnak bélyegzett szavazót a választói névjegyzékből. Nyilván mondani sem kell, hogy olyan emberekről volt szó, akiről így vagy úgy, de tudni lehetett, hogy a polgári pártokkal vagy a szociáldemokratákkal szimpatizálnak.

Maga a választás egy durva csalási manőverről kapta a nevét. Történetesen az ideiglenes választói névjegyzékkivonatról, amely alányomással rendelkezett. A kommunista párt népes szavazóbrigádokat szervezett, melyeket lovaskocsikon, vonatokon, nem egy esetben teherautókon utaztatott egyik helységből a másikba, ahol ezek a csapatok a párt által rendelkezésükre bocsátott „kék cédulával” mindenütt leszavaztak. Voltak olyan csoportok, amelyek húsz helyen is voksoltak.

A kommunisták végül 22,25 százalékos eredményt értek el, ezzel megnyerték a választást. Őket a kisgazdák követték 15,34 százalékkal, a harmadik pedig a Szociáldemokrata Párt lett a szavatok 14,86 százalékával. Külön magyarázatot érdemel itt egy furcsa körülmény. A valóságban ugyanis a Demokrata Néppárt lett a második, hiszen a szavazatok 16,5 százalékát kapta. Csakhogy az akkori választási rendszer külön előnyben részesítette az addigi négyes kormánykoalíció pártjait. A DNP nem volt tagja ennek a kvartettnek, sőt, Rákosiék szempontjából igencsak ellenséges politikai erőnek számított. A Demokrata Néppártot ugyanis olyan, egykori kisgazda politikusok alakították, akiknek elegük lett az FKgP folyamatos balra tolódásából, és úgy döntöttek, hogy önálló útra lépnek.

A korabeli magyar közvélemény megdöbbent a választás eredményén. Nem köszöntött be másnap a kommunista diktatúra, de a kommunista párt „történelmi„ lépést tett Rákosi rémuralma felé.